Hogy talált rám? Értem. Elárult a hajó neve. Tudom, rossz ötlet volt Argó III-ra keresztelni. De tudja, ez olyan vénemberes nosztalgia. Ebben a korban az ember már ragaszkodik tájakhoz, városokhoz, nevekhez.
Kapaszkodjon! Beindítom a motort, kifutunk az öbölből, aztán valahol távol a parttól megállunk, és elmondok mindent.
Látta valaki? Tudja?! Errefelé nem szeretik a szimatolgató újságírókat.
Kitől hallott róla? Torrétól? Halála előtt még eldicsekedett azzal, hogy megtalálta az Argót? Gondolhattam volna, hogy így lesz.
Szóval megírná? Jó!
Lehet, hogy igaza van. Most már, ennyi év után én is bánom, hogy nem hoztuk nyilvánosságra, de akkor az a megoldás tűnt az egyetlen lehetséges járható útnak. Mit mondhattunk volna? És ki hitt volna nekünk? Végül is csak ketten, Torre és én ismertük az ügy minden részletét. Talán Papadakis is megsejthetett valamit, de elfogadta (vagy úgy tett mintha elfogadná) a magyarázatainkat.
Tudom! Mondom, hogy: tudom! Igen! Világszenzáció lehetett volna. Az ötlet az enyém volt, a kutatáshoz szükséges pénz Torre adta, a kutatóhajót meg Papadakis. Én a pénzre hajtottam, Torre, akinek abból volt elég, a hírnévre, Papadakis meg egy saját flottáról álmodozott. Egyikből sem lett semmi. Kettőnknek csak a hallgatás, és a lelkiismeret-furdalás jutott, Papadakisnak meg az a rozsdás öreg bárka.
Dehogy siránkozok! Ha most kiállnék ország-világ elé, és elmondanék mindent, akkor kinevetnének, lehülyéznének. Az igazamat semmivel sem tudnám bizonyítani. Torre már meghalt. Papadakis meg úgy tesz, mintha nem is emlékezne semmire. Hallgat, mert fél. Miért? Gondoljon bele! Milyen rohadt dolog lenne, ha nyolcvan valahány évesen börtönbe zárnák.
Hogy találtuk meg?
Én biztos voltam abban, hogy ott van, hiszen többen is leírták azt a hagyományt. A hagyományok pedig makacs dolgok, évszázadokig is kitartanak.
A hajó pusztulásáról a következőket írták. Olvassa!
Iaszón az Argóval együtt pusztult el, vagy úgy, hogy a hajó egyik korhadó gerendája rázuhant a fejére (nevetséges!), vagy Médeia varázslata által. Hogy mi lehetett az a varázslat abban már nem egyeznek meg az elbeszélések. Minden történetben más és más. Egyesek szerint valami mérges főzettel elaltatta, mások szerint azt mondta neki, hogy egy vércserével megfiatalítja, de amikor lecsapolta a vérét ott hagyta a hajón elpusztulni, de van olyan variáció is, hogy megfagyasztotta az Argón a levegőt, amitől Iaszón mély álomba merült, Mindhárom változatban Médeia süllyesztette el a hajót, valahol Korinthosz közelében.
Most meg mit grimaszol? Pontosan olyan pofát vág, mint Torre, amikor ezt először megmutattam neki.
Naná, hogy csak ennyit mutattam neki! Nem játszottam ki azonnal az összes kártyámat. Első a bizalmatlanság! De Torre jó fejnek bizonyult.
Papadakis a hirdetésünkre jelentkezett. Volt vagy húsz másik pályázó is, de őt választottuk. Tudja miért? Á, dehogy! Nem a pénz miatt. Nem ő volt a legolcsóbb. Hanem a hajójának a neve miatt. Kabalából. Argó volt a neve annak a roggyant motorosnak.
Jó, mi? Argóval kerestük az Argót.
Kezdjem az elejéről?
Rendben.
Minden könyvben az áll, hogy az a hajó mellyel Iaszón és társai az aranygyapjúért indultak a gyorsaságáról kapta a nevét, és hogy fából ácsolt evezős volt. Egy fenét!
Az argo szónak van egy másik jelentése is: fénylő. Az ezüstöt is így nevezték. Akkor milyen is volt az hajó? Fénylő, ezüstös, ezüstszínű. Maga szerint, azt milyen fából építették? Semmilyenből! De nem ám! Hanem fémből. Az emberek mikor meglátták nem is tudták, hogy hajó, azt hitték, hogy valamiféle szörnyeteg. És ha abban a korban ott Korinthosz közelében elsüllyesztettek egy fémhajót, akkor… hát, csak maradt belőle valami.
A régészek, meg a kincsvadászok elsősorban a fahajók roncsait keresték akkoriban is. Azon a környéken a háború alatt, a Korinthoszi-csatornán áthaladó hajók közül többet is elsüllyesztettek. A halászok jól tudták, merre vannak, de a kutya sem törődött velük, mert ami mozdítható volt rajtuk, azt már leszerelték, elvitték róluk.
És ha az Argó is ott rejtőzik valahol, abban a rozsdatemetőben?
Persze Torrét ezzel még nem győztem meg teljesen. Csak akkor kezdett fellelkesedni, amikor a Dodonai szentélyről is beszéltem neki.
Hogy mi az összefüggés az Argó meg Dodona között? Hát az árboc! Minden író, aki az Argóról írt kiemelte, hogy a hajóba épített árboc beszélni tudott, válaszolt a neki feltett kérdésekre, szólt, ha nagy vihar közeledett, időnként még azt is megmondta merre menjenek. Az is írták, hogy az az árboc Dodonából származott.
Mondtam Torrének, hogy szerintem egy rádióantenna lehetett. Ő pedig, aki mindenféle elektromos kütyük eladásával szedte meg magát, ezen már elgondolkodott. És miután megmutattam neki a dodonai szentélyről készült rajzaimat is, ráharapott a csalira, és kinyitotta a pénztárcáját.
Noha az ókori íróknak fogalmuk sem volt az egészről, mégis viszonylag pontosan leírtak minden technikai részletet, ki ezt, ki azt. Nekem csak helyére kellett raknom az egyes darabokat. A régészeti feltárások bebizonyították, hogy a dodonai szentély nem egy nagy templom, hanem csak egy kis kápolna volt. A hajdani leírások két oszlopot is említettek, az egyik tetején egy fiú szobra állt, jobb kezében egy drótból font ostort tartott, a másikon pedig valamiféle fémtartály volt. Ha szellő vagy szél támadt a fémostor fonata az ércmedence oldalához csapódott, amely annak érintésére hangot adott. Egyesek úgy vélték, hogy a papok abból a hangból hallották ki a jóslatokat, mások szerint, a szent tölgyre aggatott rengeteg fémtárgy csilingeléséből jósoltak, de azt is állították, hogy a fát körülvevő bronz háromlábak szólaltak meg. De ez persze mind hülyeség.
Mint később kiderült az a szerkezet működött. Rekonstruáltuk.
Dehogy statikus elektromosság! Vicces, hogy ezt mondja, mert először Torre is erre gondolt. Túl egyszerű lett volna.
Volt ott egy „szent forrás” is, ami egy barlangból tört elő. Arról azt írták, hogy csak időszakonként folyt belőle víz, mégpedig délelőtt, csakis délelőtt. Könnyen belátható, hogy mivel az a forrás mindig délben apadt el, azt nem a természet szabályozta, hanem valamiféle szerkezet. Egy kis vízerőmű termelte az áramot addig, amíg a rendelkezésre álló akkumulátorokat feltöltötték. Azok pedig nem lehettek mások, mint azok a titokzatos tripuszok, háromlábak melyeknek a láncolata a szentély kerítését alkotta. Az oszlopokra állított és a szent tölgyre rögzített fémtárgyak antennák szerepét töltötték be. Valami hasonlót építettek be az Argóba is. Meg bronz háromlábakat. Mi a fenének kellettek volna nehéz bronz tripuszok egy fahajóra?
Most mit néz így? Működött. Mondom, hogy működött. Megépítettük. Igaz, hogy csak kicsiben. Bár ne tettük volna, mert…
Szóval valamikor márciusban, a tavaszi viharok után kezdtük a kutatást. Végig radaroztuk az egész partszakaszt, de csak a már ismert roncsokat azonosítottuk be újra. Papadakis felvetette, hogy a tengerszintje az eltelt háromezer év alatt megemelkedhetett, meg hogy a víz alatt áramlatok vannak, és amit keresünk, az akár egy kilométerrel is beljebb lehet. Igaza lett. Másnap megtaláltuk.
Hát?! Nem úgy nézett ki, mint egy hajó. Inkább hasonlított egy olajtartályra, vagy még inkább egy félbevágott tengeralattjáróra. A radarképet látva Papadakis először csak kényszeredetten nevetett, utána meg azzal rémisztgetett bennünket, hogy abban akár még valamiféle veszélyes méreg is lehet. (Ő már csak tudhatta, mi zajlott abban az időben éjszakánkként az öbölben.)
Az Argó volt! Persze, hogy az volt, de az csak később bizonyosodott be.
Vagy tízszer lemerültünk, körbeúszkáltuk, tapogattuk, kopogtattuk, de akkor még nem találtunk rajta semmi olyat, ami valamiféle bejáratra utalt volna, olyan volt, mintha egyben öntötték volna ki az egészet.
Papadakis nagyon aggódott, mindenféle műszereket hozott: sugárzásmérőt, valami gyors teszttelőt, amivel harci gázokat lehetett kimutatni, meg még mit tudom én már, hogy miket. Azt, hogy azokat honnan szerezhette, inkább, nem is akartuk tudni.
A következő napon (éjszaka alig aludtunk az izgatottságtól) megtaláltunk a megkékült lyukakat a roncs oldalán. Szabályos vonalakban sorakoztak, amiből arra következtetünk, hogy hajdan azokban rézszegecsek lehettek, amik a vaslemezeket tarthatták egyben, de a tengervíz már rég kiette mindet.
– Na, ugye! Mondtam, hogy valami rossz tartály – nevetett megnyugodva Papadakis miután elmondtuk neki, mit láttunk.
Már sötétedett, de Torréval úgy döntöttünk, hogy hogy még egyszer lemerünk. Hiába könyörgött Papadakis: – Fiuk, ez örültség. Hagyjuk holnapra! -, nem hallgattunk rá.
Torre találta meg a bejáratot. Nem a fedélzeten, a tetején volt, hanem az oldalán, alig látszott ki az iszapból. Egy pillanatra azt hitte, hogy az én lámpám fényét látja a távolból, de amikor közelebb úszott egy apró világító zöldszínű pontot talált. A fény bentről jött, a hajó belsejéből, olyan gyenge volt, hogy nappal talán észre sem vettük volna. Késével megkapargatta, és…
Olyan és akkora volt, mint egy kajütablak. Egy darabját később megtaláltuk, hegyikristályból csiszolták. Én már messziről megláttam a fényt, odaúsztam. Torre addig tapogatta, azt az átlátszó lencsét, míg egyszerűen kifordult a helyéről, a rögzítését már bizonyára kioldotta a sós víz, az évszázadok során.
Az a zsilipkamra szerű valami, ahova bemásztunk tulajdonképpen csak egy légzsák volt. Elképesztően egyszerű szerkezet, de mégis működött. A búvártalpakban nagy nehezen felkapaszkodtunk a lemezfalból kiálló korhadt farönkökön. Alattam három le is törött. Aztán egy szűk alagútban másztunk tovább, abban a kísértetiesen foszforeszkáló zöld fényben, ami a falakból áradt, és amitől az villant az agyamba, hogy mégis el kellett volna hozni azt az átkozott sugárzásmérőt. De azt gondoltam, hogy most már mindegy, járjunk a végére, lesz, ami lesz, ha már ennyi időt és pénz rászántunk erre a vállalkozásra.
Először azt hittem a vérnyomásom rendetlenkedik, azért kezdett zúgni a fülem, de Torre mutogatásából – a légzőkészüléket nem mertük levenni – kiderült, hogy ő is hallja. Ahogy haladtunk előre az a tompa zaj egyre erősödött.
Most visszagondolva, valamiféle szerelőakna lehetett az ahol bejutottunk, és nem is az igazi bejárat. Vagy nyolc méter után a csatorna jobbra fordult, és egyszer csak elakadtunk, mindenféle drótok meg vékony csövecskék pókhálója zárta el az utat.
Torre mászott elől. Nekiindult, hajlítgatta, görbítgette erre-arra a drótokat, megpróbált átmászni alattuk, de önkénytelenül is letört közülük néhányat. Mit tehettem volna? Követtem.
Már majdnem átvágtuk magunkat azon a drótdzsungelen, amikor a csatorna fala egy hangos roppanással végigrepedt, és bezúdult az iszapos víz. Torrét rögtön visszasodorta, engem meg úgy a falhoz lapított, alig kaptam levegőt. Recsegett, ropogott az egész tákolmány. Az orromig sem láttam. Abban a fekete masszában a lámpám sem ért semmit. Kapálóztam, tapogatóztam, lökdöstem el magamtól a nekem úszó tárgyakat, meg azt a puha valamit, ami vagy háromszor nekem jött, és amiről azt hittem, hogy egy nagy hal lehet. Aztán valahogy kikecmeregtem azon a nyíláson, ahol bemásztunk.
Torre már kint várt.
Másnapra, mire visszatértünk szétdőlt az egész szerkezet. Hiába emelgettük a hajóról csörlővel a lemezdarabokat nem találtunk alattuk semmi olyat, ami az elméletemet igazolhatta volna.
Kivéve persze azokat a kis aranyszínű tárgyakat, amiket én az alakjuk miatt először pecsételő hengereknek véltem. De akkor azt még nem tudhattuk, hogy mik azok
Nem, nem aranyból voltak. Láttukra először Papadakisnak is felcsillant a szeme, de amikor a kezébe vette az egyiket, és megtapogatta, lepergett róla az aranyréteg, vissza akarta hajítani a vízbe: „Ez csak egy mocskos kődarab!”
Torre nagyítóval vizsgálgatva vékony barázdákat fedezett fel rajtuk. Rám nézett, és…
Térjek a lényegre?
Micsoda? Jaj, ne jöjjön már nekem ezzel az UFO mesével! Még hogy a földönkívüliek hagyták itt? Mondtam már, hogy megépítettük az egész szerkezetet. Minden anyagot, amit felhasználtunk hozzá, ismertek már akkor is. Földi technológia volt, de csak kevesen ismerhették. Szerintem minden templomnak, minden szenthelynek megvoltak a maguk kis titkai. Azoknak a papjai még egymás előtt is titkolóztak. Az egész ókor irodalom tele van máig ismeretlen szertartásokra, misztériumokra való utalásokkal. Egy részük persze a tömegeknek szólt. Ott volt például az eleusziszi. Sok százezer embert beavattak, mégsem tudunk róla semmit. Hallgattak róla. Mindenki hallgatott, még azok is, akik később felvették a kereszténységet. Aztán az a titkos tudás szépen lassan elveszett. Mi viszont megtaláltuk! De meg ám.
Ezt hallgassa meg! Itt-ott recseg, de érthető.
Na, mit szól hozzá? Olyan, mint egy gramofon felvétel? Hát persze, mert az is, illetve nagyon hasonló módszerrel készült. Ez volt azoknak a hengereknek a titka. Mire sikerült lejátszani, csak ez az egy maradt, a többit sajnos tönkretettük.
Fordítsam le?
Tudja mit? Inkább felolvasom azt, amit kihámoztunk belőle.
Élek. Azt hiszem, hogy még mindig élek. És még mindig itt vagyok.
„Anaku sem dartra inoba menting.” Hall valaki? Dodona, válaszolj! Hall valaki?
Amíg aludtam, Médeia rákötött a morfétorra, és itt hagyott. Szabadítsatok ki!
Gyenge vagyok, nem tudok felkelni. Mozdulni sem bírok. „Anaku sem dartra inoba menting.”
Mi az az értelmetlen szöveg? Fogalmam sincs, hogy mit jelent. Valamiféle hívójel lehet. Amikor megépítettük a dodonai szerkezet mását, abból is ezt hallottuk. Csak ezt. Ez jött rajta folyamatosan. Mintha akkor még mindig létezett volna egy adó valahol. Válaszolni nem tudtunk, ott még nem tartottunk. Torre kitalálta, hogy a régi háromszögeléses rádiófelderítéses módszerrel majd bemérjük, hogy hol van az az adó, de mire minden berendezést összeszedtünk hozzá, elhallgatott.
Aztán egy halászhajó kifogta azt a hullát. Azt hitték, hogy valami színész lehetett, mert olyan régi maskarában volt, mint amilyet az ókorban hordtak.
Eltűntettünk minden nyomot, széttörtünk, szétvertünk mindent, és eliszkoltunk. Torrének még az is megfordult a fejében, hogy jó pénzért megveszi Papadakis Argóját, és azt is elsüllyeszti, de a görög nem állt kötélnek, ragaszkodott a bárkájához.
Hát ennyi.
Még mindig nem érti? Az a szerencsétlen Iaszón volt. Ott rohadt már több ezer éve. Médeia valahogy hibernálta, vagy konzerválta. Mi öltük meg, amikor eltépdestük azokat a vezetékeket, amik addig életben tartották.
Akárhogy is nézzük gyilkosság volt. De, ez maradjon kettőnk között.
Most mit néz így? Ez a szenzációs sztori már a magáé? Meg akarja írni?
Nem fogja. Tudja, itt a gyilkosság nem évül el. Emelje a kezét a magasba! Lassan! Mondom: lassan!
