Az ezerkilencszáz-hetvenes évek vége felé jártunk, amikor kívül piros fényezésű, fekete műbőr üléses Ladánkkal békésen poroszkáltunk Debrecenből a négyes számú főúton egy közeli kisváros felé, Budapest irányába.
A jármű csak úgy falta a kilométereket, ha a repedezett, itt-ott lyukas aszfalt éppen engedte. Gőgösen megelőztük a Trabantokat, teherautókat stb.
Nagyon büszkék voltunk első autónkra, amire a külföldön megspórolt és haza utalt dollárok miatt egy szikrányit sem kellett várnunk, évekig sorban állni a MERKUR-nál, az előleg befizetése után. Ez ugyanis azért nem volt, mert a megtakarított ezerhatszáztíz USD kitette akkoriban az 1200-as Lada teljes világpiaci árát (40000 Ft). Ugyanennyit kellet itthon még – luxusadóként – befizetnünk, hogy a teljes vételárat lerójuk.
Szóval utaztunk, beszélgettünk, már elhagytuk a Keleti-Főcsatorna hídját, midőn a főutat mindét oldalt keresztező út torkolatánál hevesen integető alakokra lettünk figyelmesek. Viselkedésükből azt vettük ki, külföldiek, akik valamilyen segítségre szorulnak. A mi irányunktól jobbra, az úttól kissé távolabb két idegen felségjelzésű autó vesztegelt, még azokból is a mi, lehúzódott autónk felé szaladtak páran.
Gondoltam, eltévedtek, de arra álmomban sem számítottam, ami hamarosan bekövetkezett.
Kiderült, szép, barna román állampolgárok voltak, törték a magyart, és állítólag benzinre volt nagyon sürgősen szükségük, hogy haza tudjanak menni, de pénzük semmilyen volt, ellenben voltak arany gyűrűk és láncok a birtokukban, amikkel bőségesen kiegyenlítenék szívességünket.
Ajánlatuk elsöprő volt, a gyűrők és a több mint méteres lánc gyönyörűen csillogott a kora nyári napfényben.
A nejem figyelmeztető jelzése ellenére kinyitottam a leeresztett ablakú, kormány melletti ajtót, mert már bent hadonásztak holmijaikkal az utastérben a megszorultak, és kiszálltam.
Az egyik harmincas vezérféle – a markában több pecsétgyűrűvel -, mutogatta, hogy azok belsejében ott díszlik beütve a minden kétséget kizáró, kincstári K14 jelzés. Tehát arannyal van dolgunk.
Már a méteres láncnál gyanút fogtam, de annak is a csavaros kapocs melletti szemében ott virított a K14 és egy, szabad szemmel kivehetetlenül bemélyített bélyeglenyomat.
Megegyeztünk a nejemmel, adok valamennyit, de azt az idegenek kevesellték. Én meg úgy voltam vele, hadd boldoguljanak.
Közben a hátunk mögött felsejlett egy rendőrautó sziluettje, mire román „turistáink” elszeleltek az autóik irányába.
*
Csaknem minden pénzem – kb. húsz ezer forint alatt -, ott hagytam nekik három sárgaréz pecsétgyűrű és egy deréklánc ellenértékeként.
Mondanom sem kell, a karátjelzések mindegyike hamis volt, de legalább a marcona külsejű emberek csak átvertek, de meg nem.
Így jutottunk el a nővéremékhez, akiknek elmeséltük aranyos kalandunkat. Nővérkém egyáltalán nem lepődött meg. Idézett egy háború előtti, szintén remek üzletemet, amely során Ványai Gusztávnak (†) eladtam a nővérem nagyon pattanós tömör gumilabdáját, egy üres gyufásdobozért.
A derékláncot smukk gyanánt a lányom hordja, igaz, a nyakában. Ott szépen fénylik mindmáig.
Családunkban szólássá nemesült: „Remek üzletet kötött, mint papa a román aranyakkal”
Legutóbbi módosítás: 2025.03.24. @ 10:56 :: Bereczki Gizella - Libra