… és az élet halad tovább…
Andi az asztalánál ült és az utolsó iratköteget is a fiókjába tömte. Az asztali lámpát eloltotta és indulásra készen várta, hogy becsukják maguk mögött az iroda ajtaját. Már csak ketten dolgoztak a harmadik emeleti irodaházban. Az órájára pillantott. Türelmetlen volt.
– Már öt óra van. Tedd már le végre, és induljunk. Asztalfoglalásunk van, ha nem tudnád. Nem akarok elkésni. Minden megvár. Senki nem fogja helyetted megcsinálni. Saci! – összekulcsolta kezeit mintha imádkozna.
– Semmir?l nem maradsz le, és t?lem akár el is indulhatsz.
– Még az hiányzik, hogy felhúzd itt magad, inkább haladj.
Saci ásított. Semmi kedve nem volt ehhez az estéhez. Tegnap este, mikor barátn?je felhívta, még jó ötletnek találta, de most hulla volt. Reggel nyolc óta verte a számítógép billenty?zetét. A szeme égett, a haja kócos. Az ujja köré tekert egy rakoncátlan hajtincset, nagyon sóhajtott. Várta, hogy az utolsó feladat átfusson a programon. Kikapcsolta a gépet, de tudta, holnap g?zer?vel hajthat ahhoz, hogy utolérje magát. – Indulás – jelentette ki, de szíve szerint még mindig lemondta volna ezt az estét. Gyermekeivel szerette tölteni az estéit, ha már egész nap nem tud velük lenni.
– Szuper lesz. Mosolyogj! Olyan vagy, mint aki rohadt tökbe harapott.
– Jó hasonlat. Andi, ne ingerelj! Átmegyek vadmacskába és még megtalállak karmolni.
Összenevettek, és a két lány kilépett a folyosóra, a lift felé vették az irányt. Andi a jó buli reményében elkezdett duruzsolni. Sok értelme nem volt annak, amit mondott, de Saci ett?l a sok zagyvaságtól mosolygott. Kezdett felengedni, átadni magát egy szabad estének. Andi több mint tizenöt évvel fiatalabb nála. Fél éve van a vállalatnál, a f?iskola befejezése után itt kezdett. Szeretett vele együtt dolgozni. Jó munkatársnak találta, csak a kis kollégan?jének van egy baja, csak a bulin jár az esze. Hallgatta a csacsogást, igazán nem is figyelt rá. Belegondolt abba mi lenne, ha volna egy-két gyermeke. Hangosan felkacagott.
– Mit mondtam?
– Tessék? – riadt fel gondolataiból.
– Azt kérdeztem, miért nevetsz?
– Miért is? – és ismét elnevette magát.
Andi nem értette mi a nevetséges abban, hogy bizalma jeléül elmondja neki, a bátyja tolókocsiba kényszerült és soha többé nem tud járni. Muszáj elmennie otthonról, mert bele?rül, hogy nem tud segíteni. Gyuri, ráadásul el is utasítja minden próbálkozását.
Saci, a könnyt?l áztatta szemébe nézett és elnyelte még a mosolyt is az arcáról.
– Csak elképzeltelek gyerekekkel. Maszatos, sírós kicsikkel. Amikor nem tudod melyik után szaladj, és esetleg pókot tesznek a szekrényedbe. Mi a baj?
– Ezek szerint nem figyeltél. Hallottad mir?l beszéltem?
– Arról, milyen jó esténk lesz.
– Igen, arról is. Már percek óta a testvéremr?l beszélek. Saci, Gyuri lebénult. Hallod? – hangos zokogásban tört ki.
– Tessék? Gyuri le-bé-nult? Alig ismerte a fiatalembert, bár többször eljött Andiért és közben ?t is hazavitte, mégis alig ismerte. Fel sem t?nt neki, hogy mostanában nem látta. Már az els? alkalommal megállapította, mennyire más, mint Andi. Tréfából meg is jegyezte a lánynak, biztos nem egy alomból valóak, kakukktojás került a fészekbe. Ezen mind a ketten jókat nevettek. Egyik alkalommal Andi elmesélte bátyjának mi a véleménye róluk. A fiú nem f?zött hozzá semmit, csak sejtelmesen mosolygott. Saci ezt azzal nyugtázta, hogy egyet ért vele. Azt vette észre, hogy elhomályosul a szeme. Nem mert, és nem akart sírni. Egy könnycseppet mégis elkent az arcán.
Andi csak nézte. – Nem akartam kiabálni veled. Nehéz. Még ma sem tudom felfogni mi történt.
– Baleset? – kérdezte félve Saci.
Andi szeme szinte szikrákat szórt az indulattól. Tudta, hogy nem rá haragszik csak a tehetetlenség váltja ki bel?le az indulatokat.
– Nem. Egyik napról a másikra történt. Reggel felébredt, készül?dött dolgozni, – és megtörtént. Csak úgy egyszer?en, nem m?ködtek a lábai. Fel tudod Te ezt fogni? Tegnap semmi bajod, még a ma is rendesen, a megszokott kerékvágásban indul. Egy perc és minden más lesz. Reménykedsz, hogy csak a pillanatnak szól a mozdulatlanság, de kés?bb, hetek múlva, átértékel?dik a volt és jöv?beli életed.
Saci, Andi vállára tette a kezét. Nem tudta mit mondjon. Azt nem akarta mondani, sajnálom. Nem azért, mert nem sajnálta a fiút, inkább azért, mert már nem bír azzal a jelentéssel ez a szó, mint valaha.
– Gyuri, hogy viseli? – kérdezte hírtelen, mert más nem jutott az eszébe.
– Büszke. Nem ismeri el, hogy segítségre van szüksége. Megyek mindennap hozzá…
Szóval nem is bulizik mindennap ez a lány, mint ahogy hittem. Szégyellte magát az indokolatlan feltételezéseiért. Már hetek óta a tolókocsiba kényszerült testvéréhez siet. Mindig. Munka után. ?meg azt hitte, csak a szórakozáson jár az esze. Gondolatban mentségeket keresett magának. Ha kérdezte hová siet, csak annyit válaszolt programom van, és az a sok pusmogás telefonbeszélgetés közben. Mindenre gondolt, csak erre nem. Azt gondolta, Andi, a mai estén akarja a nagy titokról lelebbenteni a fátylat. Egy jó fickóra gondolt, mert nem értette, miért nem legyeskednek körülötte a pasik. Mikor rákérdezett a témára, miért nincs barátja, mindig elhárította. „Eddig tanultam, nem értem rá és amúgy is rengeteg id?m van még, palit fogni magamnak"- volt általában a válasz.
…segítenék, de nem hagyja. Több mint két hónapja történt.
– Mit mondanak az orvosok, mit diagnosztizáltak?
– Egy olyan betegséget, ami a tudomány mai állása szerint nem gyógyítható. Nem tudom mi a neve. Nem tudom kimondani, és nem is akarom megjegyezni. Ezzel is tiltakozik a tudatom, nem akarom elfogadni. Saci, mennyi az esély, hogy ilyen megtörténhet? Életer?s, aktív, sportos életmódot folytató férfi a perc tört része alatt semmivé válik.
Andi tenyerébe temette arcát és ismét hangos zokogásba tört ki. Saci hagyta, gyengéden magához ölelte. Sírj Andi! – sírj, sírd ki magadból a feszültséget.
Milyen er?s ez a lány, gondolatait szinte teljesen kitöltötte az elmúlt két hónap. Nem vett észre semmit a lányon. Szinte irigyelte. Független, azt tehet, amit akar, senki nem szól neki, nem kell rohannia haza, mint neki, akit két rosszcsont, eleven gyermek vár. Mára babysittert fogadott, hogy Andival tölthesse az estét. A fiúk szinte elzavarták otthonról. Hosszú ideje nem volt sehol, nyolc hónapja vált el. Addig sem volt könny? élete, de mióta, hármasban vannak gyermekeivel, csak dolgozni jár, és munkaid? után siet haza, a kis csibészekhez. A mai lett volna az els? este. Nem volt kedve elmenni, de nem gondolta, hogy el sem kezd?dik, és vége.
Andi zokogása alábbhagyott. Már csak szipogott. Táskájából papír zsebkend?t vett el? és a lány kezébe nyomta. Andi kifújta az orrát, és megpróbált Sacira mosolyogni.
– Oda a sminkem.
Saci végigsimított az arcán, és adott neki egy puszit. Oda se neki, így is szép vagy.
– Ugyanakkora a szemem, mint egy kugligolyó.
– Na akkora azért nincs, csak mint egy pingponglabda.
A beszélgetés kezdete óta el?ször nevették el magukat.
– Andi, nincs kedvem abba a puccos kocsmába menni.
– Nem kocsma, de már nekem sincs.
– Menjünk el egy éjjel-nappaliba, vegyünk valami jó bort.
– Er?sebbet.
– Jó, azt is. Üljünk le a parkban és adjunk az agysejtjeinknek.
– Benne vagyok. Saci, tudod…
– Ne mondj semmit, és sem tudom, mit mondjak.
– Csak azt ne, hogy sajnálod.
Elindultak ismét a folyosón. Amikor a lifthez értek, Saci megnyomta a hívógombot. Hallották, amint a lift lassan, vontatottan elindult felfelé. Még egyszer egymásra néztek, megszorították egymás kezét.
– Andi nem kell végérvényesen feladni a reményt, – próbált Saci valami okosat mondani.
– Én bízom. Gyuri nem. Elfogadta. Nem lehet…
Nem folytatta, megérkezett a lift. Kinyílt az ajtaja. Mindketten beléptek és irány a földszint. Andi befejezte az el?bb elkezdett mondatot gondolatban. …feladni nekem nem, mert akkor elveszne.
Saci csak a friss leveg?re vágyott, mert úgy érezte, megfullad. Nehezen viselte az emberi szenvedést. Egyik?jük sem szólalt meg, amíg leértek. A saját gondolataik kötötték le figyelmüket. A cseng? jelzett. Földszint. Megérkeztek.
Az ajtó kinyílt. Gyuri, a tolókocsiba kényszerült fiatalember, Andi testvér bátyja fogadta ?ket, kezében hatalmas virágcsokor.
Miel?tt Andi és Saci a meglepetést?l megszólalhatott volna, Gyuri köszöntötte ?ket.
Andi tekintetében a szeretet és a féltés tükröz?dött, ahogy testvérét nézte.
– Gyuri, hogy kerülsz Te ide?
– Nem jöhetek el a húgom elé? Tessék, ez a Tied – és testvére kezébe nyomta a csokrot.
Andi elkomolyodott. A tegnap esti vitára gondolt, amit Gyurival folytatott. Olyan dolgokat vágtak egymás fejéhez, amit nem kellett volna. A vita vége az lett, rácsapta testvérére az ajtót. Hazament. Felhívta Sacit és megbeszélte vele a ma estét. Olyan szórakozóhelyet ajánlott barátn?jének, amit egyszer, séta alakalmával egy óriásplakát hirdetményeként fedezett fel.
– Andi, – kezdte Gyuri a mondandóját, tudom sok mindenben igazad van, de el kell fogadnod, hogy nyomorék lettem.
A lány meg akart szólalni, de testvére felemelte a kezét. – Hallgass végig. Kérlek. Az orvosok szerint soha többet nem tudok lábra állni. El kell fogadnom, mint diagnózist. Új életet kell kialakítsak, amennyire lehet, önálló életet. Nem azt akarom mondani, hogy ki akarlak zárni bel?le, de ne akard megrágni helyettem a falatot.
Amikor el?ször próbáltam tolókocsiban ülve, csak vizet engedni, hogy szomjamat oltsam, a pohár kicsúszott a kezemb?l, a víz az ölembe borult és én földhöz vágtam a poharat. A mindenfelé szétpattant üvegszilánkokat néztem és sírtam. Nem tudtam, mit siratok, a tehetetlenségemet, az eddig élt teljesnek hitt életemet, vagy azt, ami el?ttem áll. Annyira sírtam, hogy nem vettem észre anyut és aput. Ott álltak a bejárati ajtóban. Ne tudom mennyi ideje álltak ott, de érzem nem akkor érkeztek, mikor én megláttam Ã??ket. Azonnal felszáradtak a könnyeim, és szégyent éreztem. Szégyent amiatt, hogy tolókocsiban ülök. Anyu megérezte.
Nem szaladt a segítségemre, nem kezdte az üvegszilánkokat összeszedni. Bejöhetünk? – kérdezte. Apáddal úgy gondoltuk megnézünk, és ahogy jöttek befelé, átlépte az üvegdarabokat. Leültek a konyhaasztalhoz, anya megkérdezte apától, inna – e vizet. Apa bólintott. Anyu felállt, el?vett két poharat, engedett apunak és magának is vizet. Leült. Iszogattak, és mintha a legtermészetesebb dolog lenne megkérdezte t?lem is – kisfiam Te nem vagy szomjas? – és akkor, ott, megértettem, én, én vagyok, még tolókocsiban és járóképtelenül is. Éreztem, mindig mellettem lesz a családom.
Megkértem anyát, hozza be a söpr?t és a lapátot. Anya odalépett hozzám, megkérdezte, segíthet?
Átöleltem és megköszöntem neki, hogy nem kezel gyerekként csak azért, mert mozgássérült lettem. Szemembe nézett, nem láttam szánalmat tekintetében, csak mély fájdalmat. – Te mindig az én okos kisfiam maradsz – mondta. Andi, anya lehet?séget adott nekem egy új életre, nehéz, küzdelmes életre, amiben ha kell, segítenek nekem, de nem er?szakosan.
Ha rád nézek, a te szemeidben a szánalmat vélem felfedezni, ami megijeszt. Melletted magatehetetlen embernek érzem magam. Kérlek, fogadd el, hogy így látsz. Ha rám nézel, ne a sajnálatot lássam egész lényeden. Bízom az Istenben. Lehet, hogy ez egy próba a részér?l, meg akar gy?z?dni a hitem er?sségér?l. Ha ?úgy akarja, fogok még járni.
Andi, a könnyeivel küszködve mondta: – Én is bízom.
Szorosan átölelte testvérét. Mind a ketten hangosan sírtak. Nem érdekelte Ã??ket a parkolóházban ki hallja, ki akarták engedni magukból az elmúlt két hónapban felhalmozott tehetetlen dühöt.
Saci megillet?dve hallgatta és nézte a jelenetet. Halkan ? is sírni kezdett. Nem akarta megzavarni a két testvért.
Gyuri elengedte Andit, könnyeit törölgetve annyit mondott, – A rokkantnyugdíjam teljes összegét a taxisnak fogom kifizetni, aki már jó régóta vár, hogy elvigyen minket egy jó buliba. – Indulhatunk?
?is az óriásplakáton reklámozott puccos szórakozóhely nevét említette.
Legutóbbi módosítás: 2008.07.15. @ 08:00 :: Lénárt Anna
