…valahonnan elibém siető gondolataim, mindig megtalálnak. Gyermekem, anyám – az egyik elment, a másik még velem.
Gondolatok…
Látod, ott távol azok a vén hegyek hívták magukhoz léptedet, és esőnek szóltak: mosdassa tisztára arcodat, ölében ringassa valaha volt álmodat.
Látod, völgyek mélyén virágok illatát fűzi hajadba a kósza szél, tavaszt mesél, míg remegő hajnalok indulnak, hogy keressék a színesbe öltözött éveket, huszonkét pillanat csillagnak ébredezz.
Látod, az ősz barna kabátján száraz levelek, zsebében egy emlék, lehajtott fejjel kesereg, s a kabátujján aprócska folt mesél fehér ruhás lányokat… riadtan hallgat el, ha a gomb intőn rátekint, majd út porában keresgéli párját, inggalléron koszlik a tegnap, a szakadás jó szóért könyörög, s gombok közt egy vörös rózsa nyitja szirmát, sóhaj csókolja a holnap ajkát.
Látod, ma is érted sír anyád. Tiszta fehér hó fedi utolsó lépted nyomát. Ajtó elé kéredzkedik a tél, kilincsen nyugszik egy érintés, míg küszöbön várakoznak a percek, egy gondolat el nem enged.
Arcod látom, pillád alól szökő könnyedet. Homlokodon kisimultak a ráncok, szád sarkából messze tűnt a mosoly, nyitott tenyeredben már hallgat a csend…
Látod, azok a vén hegyek feléd intenek, és ringatják azt a huszonkét csodás évet. Térdelnek a fák, virágok fejéről arcodra hullik a nyár, fűben az álmok kergetőznek, csak téged várva egyre.
Látod szentem, hiába jött elénk a tél, csak engem mar, tépi hátamat, te tavaszban álmodsz, virágot lépsz, hisz tavasz volt, mikor elmentél.
Látod, velem nézel a múltba, jelenünk elveszett, a holnap távol, a messzi hegyeken kerget egy csalóka álmot, hát meggyorsítom léptemet, majd a hegyeken utolérlek.
***
Huszonketten…
tegnap huszonkét madár
szárnyát tárta,
kéményen várt egy árva…
csőrében ágacska – virágos
a hó már befedte a világot…
azok huszonketten szálltak
kitárva mindnek fekete szárnya,
míg az egy árva – várta
hó hulljon virágos ágra…
tegnap huszonkét madár
csőrébe csípte a napot,
az egy, holdat magára hagyott,
rajzolt fényes csillagot…
tegnap huszonkét madár
még álmodott,
az – az egy, csőrében a holddal,
a hajnallal viaskodott.
***
Anyámnak
Láttam, ahogy az asztal fölé hajol,
és elmorzsolja könnyeit,
számolta a krumplis gombócokat,
a lányoknak néhányat félre tett,
majd halk imát suttogott,
és az egyik tányérból kettőt kivett.
Mozgott szája, hangja elveszett,
míg tétován félre nézett,
a leves gőze megcsapta arcát
könnye újra eleredt…
– azt a fiút, súgta csak magának,
az Istenem miért nem mentette meg…
Néztem, ahogy botjára támaszkodva
bicereg a szoba, és konyha közt,
majd leült – gondja a falnak ütközött.
Tenyerébe temette ráncok barázdálta arcát,
magában gyalázva Istenét,
míg felállt csak egyre dohogott,
az ördög vinné el, aki lenyomorodott…
Átkozta lábát, és suta két kezét,
hirtelen a földre rogyott,
– azt a fiút, zokogta hangosan…
cserébe adnám nyomorult magam.
Figyeltem, szólni nem tudtam,
milyen csöppnyi-gyenge az én anyám,
hány tavasz jön felé, meddig kopog
az ősz, háza ajtaján, küszöbre sóhaj
vagy mosoly kéredzkedik,
jövőre a postás köszön-e neki,
vagy az-az angyal magával viszi…
Csak néztem, ahogy az asztal fölé
görnyedve számolja a gombócokat,
lisztes kis kezében, mind oly kerek,
akár, valaha azok a tágra nyílt szemek…
s fölé hajoltam, én a gyermek,
emeltem ajkamig kezét…
…láttam könnyel kevert
lisztbe ájult nehéz életét,
s egész a semmiig hajoltam,
hogy hozzá felérjek én,
csókolva a lisztet kézfején.
