Kastély Máté : Néma jelentés

Nyomtatás

Minap az este,

Gondolkodóba esve

A holnapon, elmém

Szerteszét ágazó

Buja

Lombját búja,

Mikor épp,

Mint váratlan vendég

Állt a küszöbre

Az ösztönök méla köde,

S hörögve

Köszöntötte

A zakatoló ész

Kopott közönyét.

Vajon az eltört dolgok,

S ez az egész

Elcseszett menedék,

Most éppen össze,

Vagy újra

Keresztbe rakja konok

Lábát barátságunk e furcsa

Randevúja?

S ki tudja:

Honnan indult,

S hová tart ez a vég?

Mikor az elejét

Se értem még.

S miért van az,

Hogy csak rám szakad,

S nem rám borul

E barátság,

Nyugvó vigaszt

Keresve,

Remeg?n,

Mint egy száraz falevél a tet?n,

Mit e furcsa éji bálba

Rántott az ?sz méla bája,

S ringó bársonyába

Rejtette e még zöld tavaszt

A pirkadat.

S hol marad:

Az a megszokott menedék,

S ki még

Rám köszön az utcán,

Ki olvassa versem,

Ki keres, ha kerestem,

Kinek válla a kezembe.

S ki velem nevet,

És sír, ha úgy tartja kedve

S ha kell elesve

Megyünk tovább.

S miért, hogy csak ostorát

Látom a kezembe?

S csak a kés a hátadba,

Mit úgy cibál a világ,

Mint szél ha száraz ágat lát.

S én csak rántok rajta egy merészet,

Hisz mi az nekem?

Ismer?s a képlet.

S a szemtelen önérzet

Máris ott terem

Nincs el?tte gát,

S a cselekvések

Néma vezérének

Nevezi ki magát.

S hiába minden remény,

Hit, erény,

Valami jobbra.

Hiába minden:

Lelkek kioperált puskagolyója

Hiába minden kopott képlet

Mit zúgva ?rölsz magadba

Földnek vagy égnek

Hiába kívánsz mindent menedéknek…

S az a kirántott t?r is,

Oly hiába már lélek

E furcsa löködöl?jének.

Hát még most se érted?

Hiába ugrasz elé

Minden Brutusoknak.

Mindig lesz valami konok,

Kevély enyészet,

S mindig újat döf helyébe az élet.

S hiába minden ima, és vérbe

Fojtott alázat,

Nagy árat

Fizet, ki kitépte.