Azt mondod:
Ennyi volt
közös életünknek vége,
szeretsz nagyon, de nem elég,
mert valami lázadóbbra vágysz
és végre,
elmondod
pedig tudod nekem fáj,
de lényedből fakadóan most úgy gondolod,
mégis muszáj és én csak hallgatlak,
bár üvölteni vágyom.
Hogyan lehet, hogy bár te kérted
a lehetőséget, mit kaptunk
és nem érted,
még vakként, süketként bolyongsz a mában
és kétségbeesetten keresed a vágyban
mindazt, mi már tiéd.
Mert ott vagyok benned.
Részed vagyok.
Nem érzed?
Örök idők óta a kiteljesedésed, az egészed,
véred vagyok, vakká vált szívedben a szeretet, te,
te pedig bennem a lélegzet
és nem szólok,
mert már mindent elmondtam amit gondolok,
és innentől kezdve csak pocsékba menne a kimondott szó.
Süketen és némán ér az új nap és az örökvaló.
