– Visszaadom az engedélyt – ordított Cronwill. – Ebből elegem van! – csapott egy nagyot a kétéltű kormányára. – Amióta megkaptam, nem lőttünk egyet sem. Nem hozott szerencsét. Most meg még ez is. Rossz ómen. Majd meglátod, hogy az!
Nem válaszoltam. A markomban szorongattam a dögcédulákat, melyeket a csontvázakról tépkedtem le. Gyorsan leszabdaltam, még mielőtt az odarohanó Cronwill megláthatta volna. A mi hadseregünk dögcédulái voltak (pardon: személyi azonosítói), a Xanadu–4 szektor fegyveres erőié. Honnan tudtam? Onnan, hogy a formájuk pontosan olyan volt, mint az enyém, melyet otthon dugdostam az egyik fiók aljában. Ezek közül néhány nagyon réginek látszott. Akkor pedig… Talán… Talán a légió?
Én kiszálltam a házunknál, Cronwill pedig, mint barrakudavadászati engedéllyel rendelkező tisztes doreni polgár, elindult az űrkikötő melletti kormányzósági irodába jelenteni azt, hogy csontvázakat talált a mocsárban.
A vacsoránál végighallgattam a lányok csicsergését a legújabb szterlém divatról (amiről fogalmam sem volt, hogy mi is lehet), meg arról, hogy Samteilék új robotokat hozattak, olyanokat, melyek beszélni, zongorázni, és ha van elég helyük, akkor még repülni is tudnak. Meg hogy valaki azt hallotta valakitől, hogy valaki azt mondta valakinek, hogy egy csatahajó hónapok óta itt köröz a Doren körül, de ezt nem szabad elmondani senkinek sem, mert ez titok.
Az ágyban elmeséltem Elenának az újabb mocsári kalandunkat. Kérdőn nézett rám.
– Jövőre, a szüret után eltűnünk innen – kezdtem bele a tervembe. – Carlos tud egy kisebb űrhajóról. Állítólag ott áll már évek óta a hegyeken túl. Nincs semmi baja, csak kifogyott belőle az üzemanyag. A tulajdonosa a „Nagy ónvihar” után használta költöztetésre. Szerinte olcsón megkapjuk. Azt mondta, hogy ő majd elintézi. Holnap odaadom neki az előleget. Ha sikerül megvennünk, áthozzuk ide az űrkikötőbe, Cartini – tudod, a szerelő – megígérte, hogy majd átnézi. A jövő évi termést nem adjuk el, hanem belepakoljuk és lefagyasztjuk. És egy reggelen szépen elindulunk. Thordes szerint a terrai körzetben nyolcvanszoros áron lehet eladni az enrancsot. Arra indulunk, aztán majd meglátjuk… Bartoldi meg az emberei pedig kereshetnek bennünket. Eltűnünk, mint a doreni légiók. Erről jut eszembe…
Felkeltem az ágyból, és elküldtem az ezredesnek a reggel megírt jelentést: az általam kitalált légiósok névsorát.
Vannak az életünkben olyan napok, melyen összesűrűsödnek az események, ezeken a napokon teljesen váratlanul több jó vagy rossz dolog történik velünk, mint máskor hosszú évtizedek alatt. Aznap este még nem tudhattam, hogy másnap egy pontosan ilyen nap következik majd.
Az is megfordult a fejemben, hogy valahol itt, a közepe táján újra beleírhatnám, hogy ez nem egy krimi. Meg magyarázkodhatnék egy kicsit, hogy lehetne az is, de mégsem. Merthogy én vagyok a gyilkos, de be is ismerem. Meg más hasonlókat. Mire te (úgy sejtem) nyomban előrelapoznál, talán egészen az utolsó oldalig, és akkor kiderülne, hogy…
De úgy döntöttem, hogy mégsem. Inkább kiírom ide, hogy:
VÉGE AZ ELSŐ RÉSZNEK
Ami persze nem igaz.
Ott feküdtem a sötétben. Hardmauer meg…
(Állj! Mielőtt belevágnék a következőbe… Eszembe ötlött, hogy a 21. századba tettelek. Valójában nem is tudom, hol tarthatott a műszaki fejlődés akkor. Talán már elhagytátok az Ősnaprendszert, vagy talán már az Ősgalaktikát is. De mi van akkor, ha még nem? És ha abban a korszakban még egy alacsonyabb technikai szinten álltatok…
Úgy döntöttem, kicetlizek neked néhány dolgot, ami majd segít megérteni ezt-azt:
„Köpködők: vulkánikus vonulat a Dorenen, a bolygó egyenlítőtőjétől északra, 616 működő vulkánnal. Közülük legmagasabb az Ezüstdoren, megközelítőleg 17500 méter [folyamatosan változik]. Nevét az oldalát borító olvadt ón színéről kapta.”
„Az ón egy kémiai elem, vegyjele Sn, ami egyes kutatók szerint az ólatin stannum [csöpögő, olvadékony] szóból keletkezett [újabban egy másik ősföldi nyelvből, a szanszkritból származtatják, melyben a szta szógyök kemény anyagot jelentett].
Amfoterm fém.
Fontosabb lelőhelyei a Rivet–4 csillagszektorban: 354BB, Doren, KTP5, Narkal…”
„A pestis [más néven dögvész] egy baktérium által okozott ősvilági fertőző betegség volt. Kórokozója főként a patkánybolháról [ősvilági rágcsálón élősködő vérszívórovar] kerülhetett át emberre, de a kór cseppfertőzéssel is terjedhetett. Miután a bőr oxigénfelvételében zavar keletkezett, a bőr gyakran sötétkék színt kapott [innen ered a „fekete halál” kifejezés].
A pestis kórokozója az emberre viszonylag ártalmatlan Yersinia pseudotuberculosisból mutálódott Yersinia pestis bacilus volt, egy mutáns pálcika alakú baktérium.
Fajtái:
Bubópestis: akkor alakult ki, ha a beteget fertőzött bolha csípte meg. Általában a lágyéki nyirokcsomók jellegzetes elváltozásával, megnagyobbodásával [bubó] jár együtt. A baktérium nyirokcsomókból a véráramba kerülve szeptikémiát…”
„Az ón módosulatai:
Több allotróp módosulata is létezik. 13,2°C alatt az atomrácsos, gyémántrácsú szürke vagy alfa ón, 13,2°C-tól 161°C-ig a fémes, négyzetes rácsú fehér vagy béta ón, 161°C-tól olvadáspontjáig a rombos szerkezetű gamma ón a stabil.”
„Ónpestis: Már az őskorban felismerték, hogy összefüggés van, a hideg és az óntárgyak pusztulása között. Azt gondolták, hogy a hideg időben megfázik az ón, és ha a megfázott óntárgy megbetegszik, vagyis elfekélyesedik, akkor megfertőzi az egészséges tárgyakat is, így aztán járványszerűen terjed tovább a pusztulás. Ezért nevezték el ónpestisnek.”
No! Egyelőre ennyit!
Ha még valami fontos eszembe jut majd, azt is beleírom, mert akkor nem kell annyit magyarázgatnom.
Most pedig folytatom.)
Megint ott feküdtem a sötétben, a légágyon, a cellámban. Napok óta nem történt semmi. Én legalábbis azt gondoltam, hogy amióta visszavittek, azóta néhány nap már eltelhetett. Később kiderült, hogy már több hónapja ott voltam bezárva.
Képzeletemben néhányszor meglöktem Hardmauer tábornok vállát, aki még mindig ott gubbasztott abban a székben, és a tenyerébe bámult. (Mi lesz már?!) Felnézett. Előrenyúlt a távirányítóig, és kikapcsolta a háromdimenziós térképet. A bolygók, holdak megmerevedtek a levegőben. Babrált a távirányítóval egy ideig, és kinagyította a doreni körzet képét. Újra elindította a térképet. Fejét kissé jobbra döntve bámulta, ahogy a Doren fordult néhányat a tengelye körül, közben jelentőségteljesen bólogatott, majd végre kinyögte:
– Most.
– Végre! – sóhajtott nagyot az egyik zászlóaljparancsnok. (Meg én is.)
A tisztek kapkodva nyomkodták a gombokat, és a térképre meredtek. A Doren mögül előbukkant egy apró rozsdabarna pontocska.
Tudtam, az csak a Rigel Titka lehet.
Hardmauer ráfókuszált, kinagyította a képét, és már előre mosolygott. A cirkálóroncs felfúvódott, mint egy léggömb, majd szétpattant, és a képen ott ragyogott „minden szektor réme”, egy TL4-es, a háborúban használt legnagyobb tűzerejű űrcirkáló.
Felüvöltött a sziréna.
Bumm! Levágódtam a fémpadlóra.
Valami zajra ébredtem. Még csak hajnali kettő volt. Odacsoszogtam az ablakhoz, és láttam a villámok fényében a ház előtti ide-oda hajlongó agaufákat. A morajlásnál is hangosabbakat reccsenve törtek le róluk az ágak, melyeket aztán a szél sodort tovább magával.
Közben Elena is felriadt.
– Mi történt? – kérdezte.
– Semmi. Csak a szokásos vihar. Talán erősebb egy kicsit, mint máskor – feleltem, és visszafeküdtem. Még félálomban lehettem, amikor vijjogni kezdett a riasztó.
Felugrottam az ágyból, és lementem a földszintre, hogy kikapcsoljam. A műszer százhúsz kilométeres szelet jelzett. Bekapcsoltam az időjárás-előrejelzőt, de az nem működött, még az egy órai elemzést mutatta.
A lányok, mint valami vezényszóra, egyszerre szédelegtek ki szobáikból, leültek az étkezőasztalhoz, és némán várakoztak.
Elena is jött lefelé a lépcsőn, egyik kezével a telefonját szorította a fülére, a másikkal felém integetett.
– Baj van. Végünk. Jön az ón. Morinék ültetvényét már elérte – suttogta.
Már az is csoda volt, hogy a telefonok működtek. Az új típusú műholdakat a hadsereg lefoglalta a háború elején. (A kormányzó hiába tiltakozott.) A régiek meg hol működtek, hol nem.
Közben a kinti hőmérő már negyvenkét fokot mutatott. Bekapcsoltam a védelmi rendszert. A hatalmas acélkupola lassan nyikorogva emelkedett ki a földből, és elemenként kúszott a magasba, légmentesen befedte a házat. A pincében felsüvítettek a generátorok, és elindultak a hűtőgépek.
Odakint a hőmérséklet felkúszott kilencvenhárom fokra, majd ott megállt. Hajnali fél ötkor csökkenni kezdett, kilencre esett le harminchatra. Addig csak ültünk az asztalnál, és bámultuk egymást. Egyikünk sem szólt egy szót sem.
– Ezt megúsztuk – álltam fel, és elindultam, hogy szétnyissam a kupolát. – Remélem, az űrkikötőt nem terítette be az ón!
Nem. Az űrkikötőt nem érte el a vihar. Bár elérte volna!
Az ültetvény felé indultam, de nem mentem el odáig, felesleges lett volna. Már előtte, vagy nyolcszáz méterre, forró szürke ónpáncél fedett mindent.
Ez a Doren! Maga az átok!
Beláttam, hogy ott mindennek vége, visszafordultam, és a város felé hajtottam. Város? Így csúfolják az űrkikötő környékét.
Mikor beléptem Carlos kocsmájába, Szofi mindjárt magához intett:
– Az éjszaka egy futárhajó érkezett. Fura alakok jöttek rajta. Rólad kérdezősködtek. Carlos azt mondta nekik, hogy délebbre laktok, ott, ahol a régi ültetvényetek volt… Ja! Meg Cronwill is kérdezte, hogy láttalak-e ma? De, gondolom, ez most nem annyira fontos… Az ültetvény?
– Annak vége. Kezdhetünk mindent elölről – feleltem.
– A robotoknak is? – kérdezte.
– Hát persze – bólogattam. – És köszönöm, hogy szóltál! – mondtam volna, de belém akadt a szó, és csak annyit tudtam kinyögni, hogy: És kösz…
Az ablakon kinézve megláttam az űrrepülőtérről oda vezető úton a katonai járművek hosszú sorát. Felénk tartottak.
– Menj hátra a raktárba! – hadonászott Szofi egy pohárral. – Majd Carlos kitalál valamit, ha előkerül.
Átugrottam a pulton. Mielőtt becsuktam volna magam mögött a raktárajtót, hallottam, hogy Szofi még azt morogta:
– Ha egyáltalán előkerül… Bolond egy bolygó!
Újra azon a végtelen folyosón rángattak előre. A sziréna még mindig üvöltött. Nem értettem, miért nem kapcsolták ki?
Mi történhetett?
Az persze fel sem merült bennem, hogy…
Megint ugyanoda tartottunk.
Kísérőim átvergődtek velem az ajtón, majd tovább lökdöstek, letuszkoltak egy székbe. Néhány pillanat múlva váratlanul csend lett. Hihetetlen csend. Becsukták az ajtót.
Hogy az ezredest minél jobban kiakasszam, még úgy, lehunyt szemmel, egy vigyort erőltettem az arcomra, és csak utána nyitottam ki a szemem, hogy lássam, miképpen reagál.
De nem ő ült velem szemben az asztalnál, hanem…
– Te teljesen meghibbantál? Megszereztem neked a hadsereg legjobb ügyvédjét. Te meg? Még csak szóba se állsz vele. Mit képzelsz? Én minden el tudok intézni? – nevetett felém Remitor, hajdani iskolatársam, régi barátom.
– Te… Te mit keresel itt? – nyögtem ki alig hallhatóan.
– Kit vártál? Bartoldit? Őt leváltották. Tudod, agyára ment ez a „doreni légiók” ügy. Hatalmas összegeket költött rá. Elképzelni sem tudod, hogy mekkorát. Ráadásul nem jelentette, hogy vagy egy tucat embere eltűnt a Dorenen. Pontosan még azt sem tudjuk, hogy mennyi. Most én kaptam meg az ügyet, és nagyon gyorsan szeretném lezárni. Mint a hírszerzés új vezetőjének – ez egyelőre még szolgálati titok –, tudnom kell, hogy mi az igazság? Szóval…?
– Mit szóval?
– Azt tudom, hogy a doreni légiók nem léteznek, soha nem is léteztek. Engem csak az érdekel, honnan indult el ez a legenda, ez a híresztelés, ami miatt a hadseregünk vagyonokat költött el. Nem szeretnénk még egyszer ugyan azt a hibát elkövetni.
– Nem léteznek a légiók? Akkor mi volt ez a riasztás? – kérdeztem.
– Csak valami haloflotta – felelte. – Néhányszor már megjelent mostanában. Megjelent, aztán eltűnt. Megint megjelent, megint eltűnt. Valamelyik szektor hadserege szórakozik velünk, de majd kiderítjük, hogy melyik. Ne! Engem ne akarj beetetni ilyen véletlen egybeesésekkel! Én nem vagyok Bartoldi. Ennek semmi köze a légiókhoz. Mert nem léteztek, soha sem léteztek. Érted? Ez csak egy legenda.
Néztem Remitor arcát. Miközben beszélt, néha – minden rendszeresség nélkül – kitágultak az orrlyukai. Ideges volt. Azt is tudtam, hogy miért. Ismertem jól. Ezt az ügyet nem rá szabták. Ennek a megoldásához kevés volt a sziklaszilárd logika. Ehhez több kellett. Vagy talán nem is több, hanem valami egészen más.
A széken ülő Hardmauer képe ötlött elém. Nevetett. Én is felnevettem…
Léptek hangját hallottam. Lelapultam a ládák mögött. Nyílt az ajtó. A résen egy barna golyó nyomult be: Carlos feje. A félhomályban(,) apró fekete gombszemével ide-oda pislogott. Persze nem látott.
Méltatlankodva megszólalt:
– Gyere már elő! Ez egy mentőcsapat. Nem téged keresnek.
A kocsma már tele volt. Mikor Carlos mögött kiléptem a raktárból, egy pillanatra mindenki rám bámult. Néhányan köszöntek, aztán nem törődtek velem többet. Senki sem kérdezett semmit. Mindenkinek megvolt a saját baja. Az ültetvények majd felét betemette a „béta”. Morinékat pedig még mindig nem sikerült kiszabadítani.
Cromwill is beállított. Légi felvételeket hozott a környékről. Azokat a hadsereg készítette, még hajnalban, mikor elült a vihar. (Hogyan szerezte??) Az egyiket a kezében lobogtatva odajött hozzám, és az orrom elé nyomta.
– Fura, mi? – kérdezte. – Az a nagy zöld folt ott, a mocsár. Ott nem esett. Pedig körülötte mindent befedett az ón. Nézd csak meg! Szinte szabályos hatszög. Az valamiért kimaradt. De van ennél érdekesebb is. Ez a kis hatszög. Itt van a közelben. Tudod, hol van? Nem? A te házad. Valamiért az is kimaradt.
Egymás kezéből kapkodták ki a képet, mindenki látni akarta.
– Hát ez hihetetlen!
– Ilyet még nem láttam.
– Érthetetlen.
Végül Szofi szólalt meg:
– Tudjátok, engem mire emlékeztetnek ezek a hatszögek? A barrakudák szemgödreire… Bolond egy bolygó!
Mindenki a plafonon lógó barrakudára kapta a tekintetét.
– Tényleg olyanok – mondta csodálkozva Carlos. – De, ez mind semmi, mert… – kezdett volna bele nagy hévvel egy történetbe, de azt már sohasem tudom meg, hogy melyikbe.
Samteil, aki az ablaknál állt, felüvöltött:
– Ezt nézzétek!
Aludtam. Álmodtam is valamit, a barrakudákról. Mi másról? Valami olyasmi történt, hogy körbefogtak (még senki sem látott egyszerre kettőnél többet), Cronwill meg csak állt ott a „szigonnyal” a kezében, vigyorgott, és nem lőtt közéjük.
A padlón tértem magamhoz. Már ismertem a járást. Álmosan ténferegtem a két őr előtt. Vajon mit mond most Remitor? Most, hogy Hardmauerrel ismét beriadóztattam (vagy beriadóztattuk) a csatahajóját.
Megint ugyanoda mentünk, abba a terembe. Ajtó, mögötte a nagy hodály. Határozottan lépkedtem előre az íróasztal előtt álló szék felé. Aztán megtorpantam.
– Maga még a barátjában sem bízik? – nézett fel rám őskori iratkötegei közül Bartoldi ezredes. – Még neki sem mondja el, hogy mit tud? Jöjjön már közelebb! Üljön le!
Szóval átvágtak. Bartoldit mégsem váltották le. Csak csel volt az egész, beetetés. Tudtam, hiba volt az újabb riasztás. Azzal csak azt bizonyítottam, hogy valamiféle közöm van az egészhez. Persze hivatkozhatok egy újabb véletlenre is, de…
Bartoldi önelégülten mosolygott. (Akiknek ezt később elmeséltem, azok nem hitték el. Állítólag rajtam kívül még senki sem látta, hogy elhúzta volna a száját.)
– Kap egy utolsó lehetőséget. Ha most megmondja, hol rejtőznek a légiók, akkor minden vádpont alól felmentetem, fontos stratégiai érdekekre hivatkozva amnesztiát kaphat. Ha nem, akkor irány valamelyik szkafibánya. Válasszon!
A szkafibánya az… az… Inkább, hagyjuk!
Addigra már nagyon belefáradtam.
– A légiók nem léteznek. Nem is léteztek soha – szóltam. – Ennyi!
Értetlenül bámult rám. Egy szót sem tudott kinyögni.
– Ezt még megbánja! – sziszegte.
Én meg válaszképpen legyintettem egyet.
A folyosón, miközben visszafelé vezettek, azt latolgattam, maradt-e még esélyem, hogy ennek a világnak a szabályai szerint rendezzem ezt az ügyet.
Úgy véltem, nem maradt. Akkor már semmi másra nem számíthattam, csak egy nem létező, általam kitalált tábornokra, és az általa vezetett kitalált légióikra.
Kitört a lázadás!
Először mindenki azt hitte, hogy a végeláthatatlan sorban özönlő gépek azért érkeztek, hogy megtisztítsák az utakat, meg hogy segítsenek kimenteni az ónpáncél alól mindent, ami még használható. Morton érkezett azzal a hírrel, hogy Morinékat még mindig nem tudták kiszabadítani, a katonaság pedig nem hajlandó segíteni, mert azt mondják, hogy „nekik nem az a feladatuk”.
Cronwill és Morton elindultak a kormányzósági hivatalba panaszt tenni, Santiel pedig hét másik telepessel Morinék házához ment, hogy leváltsák az ottani csapatot, akik hajnal óta küszködtek a megroppant kupolával.
Aztán beállított egy fickó délről – a déli lakott övezetből (csak Carlos ismerte) –, aki azt állította, hogy annak ellenére, hogy ott nem is volt vihar, minden tele van katonákkal. Összevissza vonulgatnak a hatalmas gépeikkel az ültetvényeken, tönkreteszik az utakat, már több híd is beszakadt alattuk. Idefelé jövet átrepült az ónmezők felett, és látta, hogy több helyen is megbontották a páncélt, mintha valamit keresnének alatta. A térképhez ment, és megmutogatta a helyeket, hogy hol.
Többen találgatták, hogy mit is kereshetnek. Ők csak találgattak. Én rögtön rájöttem.
Éppen Elenával beszéltem telefonon (csoda! működött!), amikor Cronwillék visszaérkeztek.
– Nem engedtek be bennünket. Bergent, azt az idióta kormányzónkat állítólag letartóztatták. Mindenkit ki akarnak hallgatni.
– Kihallgatni? Ugyan miről?
– Nem fogjátok elhinni! A doreni légiókról.
– Nevetséges – mondta Carlos. – Én itt voltam a háború alatt is. Nem járt erre semmiféle légió. Az csak egy mese. Valami más után kutatnak ezzel az ürüggyel.
Tudtam, hogy nem ürügy. Azok a helyek, ahol a hadsereg kutatni kezdett, kivétel nélkül mind olyanok voltak, melyeket én, mint a doreni légiók lehetséges búvóhelyeit, jelöltem meg a jelentéseimben.
Odakint újra feltámadt a szél, hordta a port. A kocsmaajtó nyílt, csukódott, megint nyílt, csukódott… Carlos dühöngött:
– Tele lesz minden „alfával”.
Egyre többen érkeztek. A távolabbi ültetvényekről is odasereglett mindenki. A kétéltűek elállták az űrkikötőből odavezető utat. Egy újabb katonai szállítóoszlop érkezett. Parancsnokuk megunhatta a várakozást, és a hatalmas gépek átgázoltak az útjukba eső járműveken. Erre azok tulajdonosai feltörték Carlos raktárát. Hiába rimánkodott. Fegyvereket kerestek – mert állítólag régen, titokban azt is árult –, de csak barrakudavadászathoz használatos szigonyokat találtak. Azokkal felfegyverkezve (porszűrők és szemvédőfólia nélkül) kirohantak az úthoz, és lövöldözni kezdtek a katonai járművekre.
Carlos egy székbe roskadt. Cronwill, aki még az utolsó pillanatban is megpróbálta megállítani őket, vállat vont, és a pult mellett remegő kézzel szorongatta tovább üres poharát. Szofi pedig fejét ingatva azt dünnyögte: „Bolond egy bolygó!”
Az idő összefolyt. Legyengültem, mert keveset mozogtam. Az étel is a szokásos katonai (pocsék) koszt volt, ahogy annak idején a kadétiskolában hívtuk: romboló, cirkáló, meg csatahajó, vagyis kis konzerv, közepes konzerv, meg nagy konzerv.
Néha elvittek abba a terembe. Hol Bartoldi ült az asztal mögött, hol Remitor, hol meg mindketten ott tébláboltak. Sok mindenre fény derült. Szavaikból kivettem, hogy a mocsárban talált csontvázak Bartoldi eltűnt embereié voltak. Még azelőtt küldte őket a Dorenre, mielőtt én odaérkeztem volna. De ez az egész már egyáltalán nem érdekelt.
Néha a sziréna is vijjogott. De Hardmauer még mindig csak gyakorlatozott. (Ez a gondolat viszont mindig felidegesített.)
Hiába sürgettem.
– Még nem állunk készen – morogta, és csak ült tovább abban a rohadt székben.
Közben bemagoltam (kitaláltam) mind a három légió névsorát. Igen! Mind az ezerszáztizenöt katona nevét. Erre a névsorra még most is emlékszem. Bármikor felmondom:
Az első doreni légió első százada:
Aldani
Anderson
Anker
…
Vagy mondjuk, a harmadik légió második százada:
…
…
Bahnov
Baker
Bennet
Bojtor
…
Éppen a tisztek névsorával kínlódtam, amikor… az üvöltő szirénázáson át (ki tudja, mióta harsogott) eljutott hozzám Remitor hangja:
– Fel tudsz állni?
Megpróbáltam, de visszazuhantam a légágyra.
Végig vonszoltak a folyosón, de akkor nem volt abban semmi trükk, már annyira legyengültem, hogy nem bírtam megállni a lábamon.
Láttam, hogy Remitor szája folyamatosan mozgott, hozzám beszélt, de abban a hangzavarban egy szót sem értettem.
Miért nem kapcsolják már ki?!
Egy helyen szétnyílt a fal. Betettek egy „belsősiklóba”. Remitor mellém ült, és elindultunk. Közben elveszhettem az emlékezetemet, csak a fékezésre tértem magamhoz, amikor előrebuktam az ülésen.
Az irányító teremben ott üvöltözött a Bartoldi Trónja csatahajó egész vezérkara.
A sziréna még mindig süvöltött, ők pedig azt túlordítozva vitatkoztak.
A terem egyik falán, egy képernyőn, éppen Hardmauer tábornok olvasta fel ultimátumát. Bizonyára már többször lejátszhatták, mert senki sem figyelt oda.
Én meg hiába próbáltam a szájáról leolvasni, hogy mit is mond.
A másik falnál a csillagtérkép mellett, egy szimulációs makett mutatta a csatahajót, amely körül, mint a döglegyek, cikáztak Hardmauer rombolói.
És akkor megjelent az az apró, rozsdabarna pontocska. Nőni kezdett. Egy monitoron megjelent a kinagyított képe. A vénséges vén cirkáló lassan haladt a csatahajó és a körülötte nyüzsgő rombolók nyomában. Az irányzótisztek értetlenül bámultak a roncsra. És amikor az álcázás levált és szanaszét repült, az al-Tair 4 vörös fényében pedig ott tündökölt egy TL4-es cirkáló, akkor hirtelen mindenki elhallgatott, csak a sziréna vijjogott tovább… csak vijjogott, vijjogott értelmetlenül.
A fegyveres lázadás, Doren történelmének legnagyobb eseménye, csak néhány percig tartott. A barrakudavadászathoz szerkesztett szigonypuskák lövedékei lepattogtak a megállás nélkül továbbvonuló katonai járművek páncéljáról. Miután a raktárban talált ládányi lövedék elfogyott, lassan mindenki lehiggadt, és igyekezett eliszkolni a helyszínről, még mielőtt a kormányzósági hivatalt megszálló egységekből odaindult csapat megérkezhetett volna. Ez csak néhányuknak sikerült.
Bennünket, akik még ott voltunk a kocsmában, összetereltek, és bekísértek a kormányzóságra. Ott egy tiszt előadta, hogy ő most mit is tehetne velünk, de ő nem olyan, hogy… majd mindenkit elengedtek. Kivéve engem!
Azt az átkozott szirénát végre kikapcsolták, csak az irányítópult falán villogtak tovább a piros lámpák. Bartoldi meg Remitor felváltva előttem hadonásztak. Nem érdekelt, mit is mondanak. Bartoldi többnyire csak fenyegetőzött, Remitor meg folyton-folyvást valamiféle ismeretlen hatalomról faggatott. A falon lévő képernyőn Hardmauer tábornok talán már századszor ismételte végig az ultimátumát. A tisztek mind gyakrabban vakkantottak közbe:
– Már csak négy perc!
– Már csak kettő!
– Egy perc tizenhat másodperc!
Bartoldi idegességében a tenyerét csapkodta, majd eltorzult arccal legyintett, és az ujjával intett az egyik tisztnek:
– Vigyék!
Vittek. Szó szerint! Remitor mellettünk lihegett, és csak magyarázott:
– Értsd meg! Ez valami hatalmas pszichés erő. Erősebb minden cirkálónál, minden hadseregnél… Bármikor elpusztíthatja az egész emberiséget.
Később kiszámoltam, pontosan hatszáztizenegy nap telt el, hogy újra benyitottam (betántorogtam) Carlos kocsmájának ajtaján.
– Bolond bolygóóó!! Hát te vagy az? – visított fel Szofi, amikor meglátott. – Akkor mégiscsak… – pillantott fel jelentőségteljesen a mennyezetre, arra a helyre, ahol régen, a barrakuda díszelgett.
Az asztaloktól is felugrált mindenki. Egyszerre beszéltek: kérdezgettek és magyaráztak, üzeneteket adtak át, és azon nyomban „üzleti ajánlatokkal” bombáztak… szinte alig értettem valamit. A lármára Carlos kopasz feje is előbukkant a raktárajtóból.
– Na gyere csak be! – kiáltotta.
Kimentett a tömegből.
– Szörnyen nézel ki! – vizslatott. – Olyan fehér az arcod, mint egy mocsári hullának – ingatta a fejét.
– Gyere! Hazaviszlek. Közben meg elmesélek mindent.
Elindultunk. A kocsmából többen is kirohantak, integettek utánunk.
Már az első kanyarra sem emlékszem, elaludtam.
A ház előtt riadtam fel. Az ajtaja tárva-nyitva. Odabent szétszórt holmik, tátongó szekrényajtók, félredobott üres fiókok. Betörtek? Vagy valamit nagyon kerestek?
Carlos berángatott egy nagy ládát:
– Nehogy éhen halj! Majd elintézzük!
Körbenézett a romhalmazon, és elvigyorodott:
– Holnapután este átküldöm Szofit, hogy segítsen rendet rakni. Addig pedig pihenj! Értetted? Pihenj!
Néhányszor körbejártam az üres házat, kapcsolgattam a villanyokat, benéztem a lányok szobáiba, végül a miénkbe, aztán rádőltem ágyra.
Dühös voltam Hardmauerre. Nem így beszéltük meg. Először is: miért adott nekik az ultimátumban három óra haladékot? Szerintem harminc perc bőven elég lett volna. De talán még húsz is.
Ráadásul még mindig ott voltak. A futárhajó, melyet Bartoldi „bocsátott rendelkezésemre”, már landolt a Dorenen, de a műszerei még mindig jelezték őket. A terv szerint már cirkálóstól, rombolóstól, légióstól el kellett volna tűnniük a Doren mögött.
Arról nem is beszélve, hogy a romboló, melyre át kellett volna szállnom, nem érkezett meg a megbeszélt időre. A megbeszélt időre? Egyáltalán nem érkezett meg.
Csak vártam, vártam. Ott bujkáltam másnap hajnalig. Nem az űrrepülőtér központjában szálltam le, hanem messze kint a „leprás” sivatagban, a szerelőcsarnokok között, ott, ahol Carlos „ügyfelei” szoktak. Bemásztam az egyik hangárban álló teherhajó nyitott szerelőnyílásán, leheveredtem a szétdobált alkatrészek és a munkára várakozó hegesztőrobotok közé, és elaludtam. Mikor felkelt a nap, gyalog elindultam a „város” felé.
