…ÉS ÉN
Átvágtalak! Hogy téged milyen könnyű beetetni! Azt hitted, Cronwill, az a hairhani fickó írta ezt az egészet? És elküldte neked? Ugyan!
Ne mentegetőzz! Persze! Persze! Tudom én… Sejtetted, hogy nincs vége. (El is higgyem?)
A helyzet sokkal rosszabb, mint ahogy azt te gondolod. Az enyém legalábbis. Nem tűnt fel valami? Itt-ott egymásba csúsztak a dolgok… a programok. Némelyik meg már többször is elakadt. Ezt sem vetted észre? Figyelsz te egyáltalán?
Melyik? Melyik? Hát, például a treloni festészetet bemutató program. Azért megpróbálom valahogy összeszedni az egészet, akkor majd lehet, hogy elküldöm. Na jó! Biztosan elküldöm. Ígérem! Tudod, hogy? Azokon a Cronwill által sokat emlegetett réseken át. Én sem hittem volna, de léteznek. Mi is kapunk ezt-azt, csak még nem tudjuk, hogy valójában honnan.
A programokkal csak a baj van. Enterradóé még úgy-ahogy működik. Az készült el elsőnek. De a többi… Hardmaueré többször is elakadt. Azt biztos észre is vetted. Cronwillnek, a hairhaninak meg véletlenül elküldtem a sajátját, azt olvasgatta.
Túl sok a feladat. Nem bírom egyedül. A többiek csak keresgélnek, kutatgatnak, ami azért sokkal egyszerűbb, mint életben tartani azokat, akiket eddig megtaláltunk.
Most is egy új programba kell belekezdenem. A szondák a 4 326 748. számú űrállomáson találtak egy embert. Állítólag teljesen ép. (Persze ezek a műszerek…) És ráadásul nő. Nem fogod elhinni! Úgy hívják, hogy Szofi.
Mi ez a zaj már megint? Dübörög a folyosó. Aha! Már látom. Bartoldi hadserege bohóckodik. Díszszemlét tartanak. Remitor vezetésével a Xanadu–4 szektor teljes megmaradt hadserege (hat fő) elvonul a tisztelgő Bartoldi előtt. Azon csodálkozom, hogy megállja nevetés nélkül. Úgy tűnik, képtelen tudomásul venni, hogy vége a háborúnak: parancsokat ad, előléptetéseket és kitüntetéséket osztogat.
Na végre! Vége a cirkusznak. Egy ideig csend lesz. Vagy mégsem?
Most meg a sziréna.
Tovább majomkodnak: próbariadót tartanak. A kameráink kísérik minden mozdulatukat. Ősz hajú, gyűrött képű emberek bújnak elő szobáikból, és a kijelölt harcálláspontok felé vánszorognak. Úgy tudjuk, ennyi maradt a Xanadu–4 köztársaság hadseregéből. Nyolc ember. No meg mi (nem is tudom pontosan, hogy hányan), akik azért vagyunk itt, hogy a tervet végrehajtsuk.
Az egyik kamerán át látom, hogy Remitor a 81. számú irányítótorony felé igyekszik. Belép a liftbe, nyomkodja, csapkodja a gombokat, de az nem indul. Hogy indulhatna? Már rég kikapcsoltuk. Túl sok áramot fogyasztott. Nekünk kell az energia! Bámul felfelé a magasba, gondolkodik, aztán csak nekiindul a lépcsőn. Nyolcvanhat emelet. Hajrá, Remitor!
A kamerákat mi szereltettük fel a robotokkal. Itt régen nem volt egy sem. Még a dúlás előtt sem. Végül is ez nem egy támaszpont, hanem egy kastély. Egy műbolygókastély, a Hardmauer család ősi fészke. Érkezésünk előtt persze ezt is kifosztották, néhány szintjét le is rombolták. Talán a mieink, talán az ellenség. Na, most én is úgy beszélek, mint az az idióta Bartoldi, mintha még lenne különbség a mi, vagyis a Xanadu–4 szektorbeliek, és ők, a hajdani ellenségeink között. Mintha még mindig tartana a háború.
A „mi” most már bennünket jelöl. Bennünket, akik egy gondosan elzárt helyiségből irányítunk mindent. Az a feladatunk, hogy felkutassuk a még élő embereket, és idehozzuk őket. Bartoldi új sereget szervezne, de minden jel arra mutat, hogy…
Egy lelket sem találtunk abban a tíz szektor sugarú gömbben, amit eddig átkutattunk. (Ez persze nem igaz, de Bartoldi így tudja.)
Szerintem neki már az is nagy elégtétel lehetne, hogy itt parancsolgathat a Hardmauerek ősi kastélyában, ahová régen, hiába volt magas rangja, magas beosztása, még csak be sem engedték volna. Mert a törvény szerint a „tábornoki hajlékok” területen kívüliséget élveztek. Ez azt jelentette, hogy a családok ezekben azt csináltak, amit csak akartak. Saját törvényeik szerint élhettek, halhattak. A Xanadu–4 szektor köztársaság volt, a tábornokok köztársasága. Ezt a törvényt is ők alkották saját maguknak.
Azon is csodálkozom, hogy Bartoldi még ennyi év után sem léptette elő saját magát, pedig megtehette volna. Megmaradt ezredesnek.
Figyeljük minden lépésüket. Tulajdonképpen őket is őrizzük. Nem! Nem védjük, csak őrizzük. Talán még ők is jók lesznek valamire.
Én azért félek tőlük. Ennyire ostobák lennének, hogy nem jöttek rá semmire? Vagy csak nekünk, a keresőknek színészkednek, és titokban forralnak valamit?
Elfáradtam. Pihenek egy keveset. Megpróbálom összerakni a treloni festészetről hozzánk eljutott morzsákat. Ez mindig megnyugtat. Utána pedig alszom egy kicsit. Mert aludni nekünk is kell.
Már csak két nap. Illetve 51 óra. Az azért több mint két nap. Sokkal több.
Mi az? Mi történt? Semmi.
Csak néhány percet aludtam, de frissnek érzem magam. Ez jó alkalom arra, hogy összeszámoljam, hányan vagyunk ebben a teremben. Már többször is megpróbáltam. A többieket is kérdeztem, de persze nem válaszolt senki. Gondolatban követem a vezetékeket. Száztizennégy, száztizenöt… (Ez a mi eredeti tervünkhöz kellene.) Száztizenhat, száztizenhét… Azt hiszem, semmi értelme tovább számolni. Sokkal többen vagyunk, mint azt gondoltam. Nehéz velük. Idegesítő ez az örökös csend, ez a némaság. Csak saját magamat hallom. Én beszélek hozzájuk, de soha nem válaszol rá egyikük sem. Csak teszik, amit mondtam. Egyetlen szó, egyetlen hang nélkül. Mintha nem is léteznének. Pedig itt vannak ők is. Tudom! Már arra is gondoltam, hogy talán robotok, vagy csak egy nagy számítógép. Úgy látom, az én eredeti tervemen is változtatni kell. Na mindegy. Mi van odakint?
Úgy látom, minden rendben. Bartoldiék tovább bohóckodnak. Remitor oktatást tart a többieknek az SX23 típusú rombolók fegyverzetéről. Nevetséges. A szondáink már vagy százharminc szektort átkutattak, de egyetlen ép rombolót sem találtak, az SX23-asokból pedig még roncsokat sem. Ezek a közeli szektorok viszonylag tiszták. Azok az átkozott kapszulák kipucoltak szinte mindent (és szinte mindenkit), mert milliárdszámra okádták egymásra a hadviselő felek. Az IHMK, vagyis intelligens harci mikrokapszula volt korunk legnagyobb találmánya. Bejutott mindenhova. Beleégett az űrhajók fémtestébe, megbújt a katonák bőre alatt vagy egy hajszálban. Ha kellett, méteres acélfalon fúrta át magát, és ment egyenesen a reaktorok felé. Mikor már nem találtak olyasmit, amit elpusztíthattak, akkor egymás ellen fordultak, és idővel vége lett a háborúnak. Csak azok a helyek maradtak meg ebben a szektorban, ahol nem találtak elpusztítható fegyverzetet: néhány nevesincs (számozott) bolygó, holdacska, meg négy-öt ilyen kastély, mint ez, ahol most vegetálunk.
De azért mi bizakodunk. Minden az eredeti terv szerint halad. A… a… nem is tudom, hányadik eredeti terv szerint. Mert már az „eredeti tervnek” nevezett terveket is megszámoztuk, nehogy véletlenül összekeverjük a már előre elkészített programokat.
Bartoldi a szobájában a jelentésünket olvassa. Kinyomtattuk neki papírra. Ez is a terv része. Altatjuk az éberségét. Higgye csak azt, hogy minden rendben van!
„A Haram–2 szektorban két teljesen ép hegesztőrobotot találtunk, a KKZ–23 szektorban három konyhai robotot, meg egy zongoristát.”
Szóval, ilyeneket kap, mint ez.
Gyorsan megírom a holnapit is, hátha elfelejtem. (Nincs nekem időm ilyen hülyeségekre!)
„A KKZ–24 szektor átvizsgálása során a következő működőképes robotokat találtuk: egy reaktorszerelőt, egy konyhai robotot és három zongoristát.”
Zongoristából az egyik alsó szinten van vagy negyven darab. Egy időben nagy divat volt, rengeteget gyártottak. Bezzeg agysebészből csak két épet találtunk (és még egy roncsot). Gondosan el is rejtettük mindkettőt egy üres víztartályba.
Valójában mostanában persze nem találtunk egyetlenegy robotot sem, mert nem is kutattunk utánuk. (Úgysem számolják meg, melyikből hány darab van.)
Azt mégsem jelenthetem nekik, hogy az összes szondát átirányítottuk egy fontosabb feladat megoldásához. Mert ez a mi tervünk része.
Amikor a terv felötlött bennem, sokáig rágódtam.
Jelentsem Bartoldinak, hogy megtaláltuk Cronwillt, aki valamiféle hairhani trükkel átvágta, és irattárrá alakíttatta vele a csatahajóját? Vagy, hogy tudjuk, hol van Hardmauer, a Xanadu–4 szektor leghírhedtebb lázadója? Meg Enterrado, aki első pillanattól kezdve az orránál fogva vezette? Azt aztán nem!
Megint felsikít a sziréna.
Mi van ma? Ezek már megint gyakorlatoznak?
Nem. Orvost hívnak. Talán valaki rosszul lett? Vagy valami baleset?
Az ENR-ek (elsősegélyt nyújtó robotok) nem mozdulnak. Ott állnak mind a helyükön a falnak fordulva. Már kikapcsoltuk valamennyit. Azokra majd nekünk lesz szükségünk.
Marconi (hajdani írnok, most már őrnagy, Bartoldi egyik kedvenckéje) megsértette az ujját, egy a falból kiálló törött csavarral. Sebéből épphogy szivárog a vér. Ezért riadóztattak!? Lesétálhatott volna a lépcsőn egy szinttel lejjebb, ott az elsősegélyhely.
Ez nekem nem tetszik. Hol van Bartoldi és Remitor? Halljátok? Hol vannak? Keressétek őket! Indítsátok már a felvételeket! Állj! Látom őket. Ott vannak. Hová mentek? A harmadik szintre? Oda eddig még nem merészkedtek le. Hogy nyitották ki az ajtót? Kézzel?
Az a szint nincs is bekamerázva. Még mi sem tudjuk, mi van odalent. Mit keresnek ott?
Küldjetek egy robotot utánuk! Gyorsan! Visszakapcsolom a liftet, azzal előbb odaér. Keresse meg őket, és közvetítsen mindent! Gyorsan! Gyorsan!
A látványtól még én is megdöbbentem. Az egész harmadik szint egy kripta, tele fém domborművekkel, szobrokkal és fémkoporsókkal. A domborművek a Hardmauer család férfitagjainak hőstetteit ábrázolják. Minél magasabb rangban hunytak el, annál nagyobb domborművet és koporsót kaptak. Az a gigászi méretű, melyet a robot még mindig nem tudott megkerülni, a feliratok szerint Alfréd Hardmaueré, aki akár császár is lehetett volna.
Végre megvannak! Remitor és Bartoldi lézervágóval a kezükben egy felnyitott koporsó előtt állnak. A robot kétszer is körbejárja. Az első körben nem talál rajta feliratot, a második vizsgálat már eredménnyel jár. Az eltávolított, leégetett szöveg szerint Karl Omár Otto Hasszan Wilhelm Hardmaueré, a Xanadu–4 szektor legkiválóbb tábornokáé lett volna. Fölötte a falból kiálló kampók egy levágott domborműről árulkodnak.
– Nincs benne – morogja Bartoldi.
– Arra gondoltál, hogy hazaszökött? – kérdezi Remitor. – Láthatod, kitagadták. Még a koporsójáról is leégették a nevét.
– Vagy ez csak megtévesztés. És itt bujkál valahol.
– Azt hallottam, hogy az ilyen kastélyokban mindenféle rejtett járatok és szobák vannak. Vagy ez is csak legenda? Mint a titkos börtönök meg a családi csodafegyverek?
– Minden legendának van valami alapja – csücsöríti a száját Bartoldi, és az acélfalra mutat.
– No nézd csak! – vigyorodik el Remitor, zsebéből egy ormótlan zárdekódolót kap elő, és a falhoz nyomja.
A műszer villog; dolgozik. Bartoldi idegesen toporog. A robot kamerája alig néhány centiméterre van a padlótól. Abból a szögből az alacsony, vézna Bartoldi óriásnak tűnik. Ez a kép biztos tetszene neki. Még ott a Bartoldi Trónján a nevezetes, hatalmas íróasztalánál egy emelvény volt a széke alatt, hogy ő magasabbnak tűnjön.
A műszer hármat sípol. Mindketten hátralépnek a faltól, hátha feléjük nyílik majd egy ajtó. Csikorgás hallatszik, de nem az ajtó nyílik. Bartoldi elrántja Remitort onnan, ahol áll. Egy pillanatig csak az acélfalat látni, majd egy hatalmas koporsó száguld át a képen. A kamera követi, mutatja, ahogy nekicsapódik a falnak. Hirtelen világosság támad. A fal elhúzódik jobbra, és feltárul mögötte egy terem. Ők ketten előrelépnek. A robot követi őket, Remitor lába között belát a szobába. A bejárattal szemben egy nagy karosszék áll (mintha császári trón lenne), benne egy fekete hajú nő ül, és kimeredt szemmel bámul rájuk…
Már csak tizenhét óra. Cronwill biztos rávágná, hogy hairhani idő szerint: anaka data ma, vagy valami ilyesmit. Meg hogy ennek a valószínűsége 99,999 százalék. Hogy miért nem száz? Arra biztosan azt mondaná, hogy azt csak a hairhaniak tudják. Vajon annak, amit Bartoldiék ott a hármas szinten láttak, mennyi lehetett a valószínűsége?
Tanácstalan vagyok. Beleírjam Hardmauer programjába?
Rájöttél végre? Hát persze! Ezek eddig mind csak programok voltak. Mégis mit gondoltál? Még mindig futnak. Van egy Enterradónak szánt program, egy másik Hardmauernek, egy meg Cronwillnek, a hairhaninak. Igaz, kicsit összekeveredtek, de ez még nem lenne baj. Az igazi gondom az, hogy a tiéd is belekeveredett. Szerencsére ezt úgysem veszed komolyan. Így aztán nem is okozok vele semmi zavart. Tudod! A programokat időnként olyan nehéz szinkronba hozni, mint Hardmauernek a jobb és bal szemét. Már az én fejemben is összemosódtak a valóságos események – mindaz, amiket ők éltek meg –, és azok, amelyeket én találtam ki, hogy életben tartsam őket. Újra és újra átnézem mindhármat, és javítgatom, ahogy tudom.
Beleírjam?
Ez a mi hibánk volt. A miénk. (Illetve az enyém.) Nem kutattuk át az alsó szinteket. Csak most küldtük le a robotokat, állítsanak helyre mindent, meg szereljenek oda is kamerákat. Most már késő, ez nagy hiba volt. (Az eddigi legnagyobb, amit elkövettem életemben.) Csak arra a sérült reaktorra koncentráltunk. Meg arra, hogy legyen elég áram ahhoz, hogy folytathassuk a keresést, a munkánkat. Minden olyan fogyasztót kikapcsoltunk, amely nem kellett sem nekünk, sem Bartoldiéknak. Volt néhány, amelyről nem tudtuk, hogy micsoda. Az egyik az lehetett. Egy rejtekhely, egy titkos szoba.
Bartoldi őrjöng, dühében öklével a falat csapkodja. Remitor komor képpel kutatgat a szobában. Már a többiek is mind ott vannak. Felforgatnak mindent. A robotok is ott nyüzsögnek, szerelgetnek. Az egyik új kamera a trónt mutatja. Az oldalára vésett feliratból kiderül, hogy tényleg császári trónnak szánták.
Újra visszanézem a felvételt. Az ajtó kinyílik, fény támad. A nő ott ül a trónuson. Megállítom a lejátszást. Nem ismerem, sohasem láttam. Egy családtag? A képét összevetem a Hardmauerek archívumával. Nincs eredmény. Majd mindazokéval, akik hajdan a kastélyba belépőt kaptak. Több tízezren vannak. De itt sincs eredmény. Hogy jutott be? A rablókkal?
Továbbfuttatom a felvételt. A nő a bejárat felé néz. Mintha mosolyogna is. Aztán, mintegy varázsütésre, szétesik az arca, elporlad, és a helyén egy koponya marad.
Közben hallom, hogy Bartoldi odalent azt mondja:
– Én tudom, hogy ki volt. Hardmauer menyasszonya.
Azt hiszem, ezt is kihagyom. Sok minden kimaradt már. Legtöbbje az átkozott kapszulák miatt: Enterrado programjából a feleségének és a lányainak sorsa, Hardmaueréből a… Cronwilléból meg, hogy a Hairhan már rég nem létezik. Nehéz eldönteni, hogy mi a jobb nekik. Az, hogy megtudják az igazságot, vagy az, hogy nem?
Sokkot kaphatnak, mint én, amikor ráeszméltem a saját helyzetemre.
Mi mind írnokok vagyunk. Illetve csak voltunk. Hohó! Most jutott az eszembe. Ezt még nem is mondtam. Képzeld, én tényleg tudok kézzel írni! (Csak tudtam…) Akkor tanultam meg, amikor kitört az a kémkedési hisztéria. A te korodban, ott a 21. században már tudtatok írni? Vagy még tudtatok? Azt hallottam, hogy az egy nagyon rövid időszak volt. Ha kiszabadulok innen, majd utánanézek ezeknek a dolgoknak.
Amikor a Bartoldi Trónja felrobbant, a mentőkabinunk még túl közel volt hozzá. Egyszer, már itt a kastélyban, kihallgattam Remitor és Bartoldi beszélgetését. Remitor valami olyasmit mondott rólunk, hogy: „úgy szedtük össze őket kiskanállal”.
Most be vagyunk ide zárva, ezekbe a tartályokba, összedrótozva, és… és munkára fogva. Nem! Nem a testünk, csak ami megmaradt belőlünk: az agyunk.
Bartoldiék eredeti terve az volt, hogy embereket találjunk.
A mi eredeti tervünk szerint testeket kell találnunk, hogy kiszabaduljunk innen.
De mi sokan vagyunk, és csak az a három van. Először Cronwillre, a hairhanira bukkantunk rá. Ő, mivel szabadon mozgott, elvezetett minket Hardmauerhez és Enterradóhoz. (Bartoldi mennyire örült volna, ha tudja, hogy Hardmauert…)
Szóval túl sokan vagyunk. Döntenem kell.
Az én eredeti tervem más. Mármint a mostani eredeti tervem. A régiben, amíg őket nem találtuk meg, Bartoldiékkal számoltam. Csak a testükkel, de csak a legvégső esetben. Nagyon megöregedtek.
Most melyiküket válasszam? Tulajdonképpen még fogalmam sincs. Vagy mindhármat? Ha a többieket lekapcsolom a rendszerről, még azt is megtehetem. De biztos, hogy előbb-utóbb összevesznének, vagyis összevesznék saját magammal. Ha más miatt nem, hát Szofi miatt. Remélem, hogy a szondánk műszerei jól működtek, és tényleg él… és hogy nem robot, ahogy azt én Cronwillnek sugalltam.
Addig is itt rohadok ebben a gömbben, ami tulajdonképpen nem is gömb, hanem egy sok-sok ezer hatszög határolta poliéder. Időnként forró, olvadt fém csöpög rá az olvadozó drótokból. Ezeket a kérdéses minőségű vezetékeket már a háború alatt gyártották, a fémhiány idején. Miből készültek? Na miből? Ónból! Abból volt bőven.
Most meg zsibbad a lábam, ami persze képtelenség. Tudom! Ezt nevezik fantomfájásnak. Az elpusztult testemből réges-régen az agyamba érkezett ingerek valahogy újra aktiválódtak.
Ezt a magyarázatot egy orvosi adatbázisban találtam.
Nehéz ilyen információkat megszerezni. A kapszulák nem válogattak. Itt-ott találunk ugyan néhány archívumot, ezeket rendre elhozatom a robotokkal, vagy feltöltetem a szonda memóriájába, majd átvesszük a kastély központi gépére. A Dorenről is elhozattam az egész könyvtárat. Az ismereteinkben még mindig óriási hézagok tátonganak. Például a 22. és a 26. század közti időről semmit sem tudunk. Mintha az az időszak nem is létezett volna. Mintha titkolnák, hogy mi is történt akkoriban. A 21. század elejéről van egy ősföldi adatbázisunk, melyben egymilliárd ember életének teljes három hónapját rögzítették. Ki, mikor kelt fel? Mit evett? Hányszor húzta le a vécét? Meg ilyenek. Erről majd még mesélek. Ez biztos téged is érdekel majd. Ugyanis…
Azok az átkozott kapszulák! Kijátszották az erőtereket, majd átfúrták magukat az űrhajók páncélján, vagy megbújtak a katonák bőre alatt, akik vitték magukkal, mint valami fertőzést, a hajókra, bolygókra.
De azt hiszem, ezt már egyszer leírtam. Ebből is látszik, mennyire elfáradtam. Pihennem kell. Holnap lesz a „Nagy nap”.
Itt az idő. Tényleg döntenem kell.
Most még a kötözködő hülyegyerekek kedvéért megmagyarázok néhány dolgot. Á! Mégse! Nincs nekem már erre időm.
A műszerek jelzik a hajót. Az egyik monitoron megjelent egy piros pontocska. Persze nem látom, csak érzékelem, hogy ott van. Már átért a gigantikus diadalív alatt, amelyet Alfréd Hardmauernek, a háromszoros diktátornak emeltek (és melynek feliratára nem kerülhetett fel a császári cím). Még nyolc perc, és itt vannak.
Döntöttem!
A többieket lekapcsoltam az ellátórendszerről. Meg se nyikkantak (igaz, eddig sem). Bartoldit és seregét már tegnap bezártam a huszonkettes szintre. Most éppen az étkezőben bontogatják a konzerveket. Rájuk nyitom a gázt. Csak egy, kettő, három, négy, öt, hat másodperc… Ennyi az egész, és…
És végre csend lesz. Senki sem idegesít.
Állj! Mégsem! Meggondoltam magam. Hadd lássa csak Bartoldi Hardmauert kiszállni! Kíváncsi vagyok, milyen képet vág hozzá.
Még húsz másodperc, és itt lesznek mind a hárman.
Összekötöm az egyik kamerát az étkezőben lévő kivetítővel. Vagy még jobbat tudok! Hiszen onnan lelátni! Elhúzom a válaszfalat – csak egy képletes gombnyomás az egész –, és élőben nézheti érkezését az üvegen át.
– Testvérünk!
– Nem vagyok a testvéretek!
– Ne folytasd tovább!
– Ebbe ti már nem szólhattok bele. Már csak néhány másodperc…
– Fejezd be az álmodozást!
– Ez már nem álmodozás. Ez a valóság. Mindjárt meglátjátok.
– A mi küldetésünk lejárt, azt nem várhatjuk meg. Visszatérünk a Trelonra. Már nem segíthetünk tovább.
– Nincs is rátok szükségem. Ezt már megoldom magam is.
– Valamit el kell mondanunk.
– Nem érdekel!
– Testvérünk! Ez nagyon fontos.
– Mondtam már, hogy nem érdekel! Takarodjatok a fejemből!
Az űrhajó ajtaja lassan felemelkedik. A feljárórámpa odasimul a nyíláshoz. Négy kikötői rakodórobot elindul a hajóba. Közben Bartoldiékat figyelem. Minden különösebb érdeklődés nélkül bámészkodnak. Egyikük háttal áll az ablaknak. Láttak már ilyen kirakodást éppen eleget. Gondolják, ez a hajó is csak azt hozott, amit a többi: pár ócska robotot.
Remitor hadonászni kezd, mire, aki háttal állt (talán Marconi?), hirtelen az ablak felé fordul.
Én is visszafordulok. A robotok egy hordágyat hoznak, lesétálnak vele a rámpán, leteszik, és elindulnak a következőért.
A hordágyon egy sárga kupacot látni. Ráközelítek a kamerával. Elsőre mintha valami fadarabok lennének, de megpillantok egy koponyát. Egy emberi koponyát. A hordágy másik végén, keresztbe átdobva valamiféle ruha hever. Egyenruha: tábornoki. Ez lenne Hardmauer?
Közben a robotok belesétálnak a képbe, kihozzák a következő hordágyat.
Egy megbarnult bőrű, kimeredt szemű múmia fekszik rajta… bal kezében egy vizespalackot szorítva. Azt hiszem, Enterrado, de még nem vagyok teljesen biztos benne, mert…
– Testvérünk! Mi el akartuk mondani, de te…
És hozzák a harmadikat. Az egész test fekete, beleégett rácsozattal borítva. A vadászháló nyomai. Cronwill! Ő is?
Azok a rohadt kenetteljes hangú barrakudák! Hát ezért iszkoltak el ilyen gyorsan?
A Xanadu–4 szektor teljes hadserege, vagyis mind a nyolcan, ott állnak az ablaknál, bámulnak lefelé a három hordágyra. Bartoldi kezében egy távcső (múzeumi darab, valamelyik Hardmaueré lehetett), vizslatja a holttesteket, aztán elvigyorodik, és hadonászva magyaráz valamit a többieknek. Nem hallom, mit mondanak, csak látom, hogy egyszerre beszél mindenki, néhányan felugrálnak a levegőbe, mások összeszorított öklüket rázzák.
„Azért nem kellene ennyire örülni!” – csapok gondolatban a gombra, és számolok: „Egy, kettő, három, négy, öt és…”
Nehogy nekik drukkolj, mert téged is kikapcsollak! Még nem tudom, hogyan, de majd kitalálom. (Ezt azért ne vedd komolyan! Rád szükségem van.)
Olvasd csak a könyvet! Olvasd, amíg van időd! Ez innentől már a te programod része lesz. Már egyedül a tiéd. Bár én nem így akartam. Nem tehetek róla. Na tessék! Most meg én mentegetőzöm.
Nehéz elmondani… Nekem mindig is volt egy titkos tervem, amelyet a legvégső esetre szántam. Nem szerepelt a sok eredetinek nevezett ilyen-olyan tervek között. Csak én tudok róla.
Az a program most kezdődik. Másképpen alakultak a dolgok. Azt hiszem, már a treloni festészetről összeállított információkat sem küldöm el. (Majd elmondom szóban.) Írtam az elején, hogy csak addig létezel, amíg… Becsukod a könyvet, és… és… Ez persze nem igaz.
Nekem van időm. Az is mondhatnám, hogy végtelen időm van. Egy testre van szükségem, és meg is szerzem, bármi áron. Ha az a bizonyos kronolitokról szóló elmélet mégis igaz, akkor minden csak idő kérdése, és megoldom ezt a problémát. Biztos, hogy ebbe a tervbe is belecsúsznak majd kisebb-nagyobb hibák, mint a többibe, és már azokra a csúszómászó dögökre se számíthatok. De akkor is megoldom.
Egyvalakit már kinéztem. Tudod, ki az? Kitalálod? Te! Persze hogy Te…
Legutóbbi módosítás: 2020.07.28. @ 16:02 :: H.Pulai Éva
