1. Két király, két Magyarország
Annának a keze abban is benne volt, hogy Béla király Istvánt később eltávolította Szlavóniából. Volt IV. Bélának erre ürügye is, hiszen ő maga is volt Erdélyben kis király. Hiába minden érvelés és hivatkozás a múlt párhuzamaira, István átlátott a szitán. Rájött, hogy apja és anyja a gazdag Szlavóniát a királyi pár új kedvencének, Bélának tartja fenn. Hiszen nővére, Anna és férje, Rosztyiszláv megkapták a számukra megalakított macsói bánságot, melyhez Nándorfehérvár is tartozott. S nehogy István belenyugodjon az igazságtalanságba, arról felesége, Erzsébet is tett. Hiszen Szlavónia volt az ország egyik leggazdagabb vidéke, a hegyes Erdély pedig egyik legszegényebb, s onnan kellett félni a tatár támadástól is.
A már megkoronázott Istvánt nem lehetett megfosztani trónörökösi mivoltától. Ez volt a lényege a kis királyi státusznak. Megelőzte a trónviszályokat, amelyek az Árpádházi-királyok történetét jellemezték, Szent István megkoronázása, és az ősi levirátus törvény megszegése után. Ám a kamaszodó, apjára, anyjára nem hallgató István és a szófogadó Béla fiúcska közt nagy volt a kontraszt. Ám az öccsének kedvezményezés vele szemben, kiváltotta felháborodását. Apja kárpótlásként emiatt új országrészt talált neki. Egy évre az Erdélybe helyezése után megkapta a nemrég meghódított Stájerországot. Egy másik darázsfészket, bár ebbe a rossz szándékot nem lehetett belemagyarázni, hiszen darázsfészek mivolta csak később derült ki.
Ám közben ismét ijesztő hírek érkeztek keletről. Több mint másfél évtized után, 1259-ben ismét fenyegető levél érkezett a tatár kántól, aki arra szólította fel IV. Bélát, hogy önként hódoljon meg, és a tatárokkal egyesülve vegyen részt a Német Birodalom elleni hadjáratban.[1] A szövetség megpecsételése gyanánt frigyet ajánlott: vagy István vegye el az egyik lányát, vagy Béla király adja egyik lányát a kán fiához. A magyar király, akárcsak egykor Batu kán fenyegetéseit, nem méltatta válaszra. Inkább a pápától kért segítséget azzal fenyegetőzve, hogy ha azt nem kapja meg, akkor kénytelen lesz a tatárok ajánlatát elfogadni. A kért segítséget (ezer számszeríjászt) nem kapta meg, de annyi engedményt kapott, hogy egyházi pénzekből finanszírozhassa felkészülését.
A tatárok valójában megindultak Lengyelország ellen, és bár vereséget nem szenvedtek, észrevehetően ezeket a tatár tyümeneket már nem Szübü’etej vezette. Nem volt, aki egy olyan méretű összehangolt támadást megszervezzen, mint az 1241 évi. Győztek ugyan, de már nem fordultak délre, Magyarország irányába. Fel lehetett lélegezni, legalábbis egyelőre.
Ám eközben a nyugati határon is zajlottak az események. Béla király hiába remélt a Stájer hegyek közt találni menedéket egy esetleges, ismét katasztrofális végezetű tatár támadás után. A stájerek II. Ottokár cseh király biztatására fellázadtak. Az 1260. július 12-én elvesztett Első morvamezei (kroissenbrunni) csata után Stájerország visszakerült II. Ottokár fennhatósága alá. E csata majdnem gyászos véget ért. IV. Béla tétovázása és késlekedése szinte István életébe került.
A csata után apa és fia csúnyán összeveszett. István nem válogatta se szavait, se jelzőit, s azt sem érdekelte, hogy akadnak bőven tanúk a családi botrányhoz. Bár végül színből kibékültek, és István visszament Erdélybe, ez már begyógyíthatatlan törést okozott a kis és nagy király viszonyában. Végül tényleges háborút megelőzendő a viszály a pozsonyi fegyverszünettel végződött.
Ám a vesztes csatának lett egy érdekes következménye. A háborúk utáni sokszor fogcsikorgatva aláírt békekötések alkalmával ritkán születnek barátságok. Az 1261. március 31-én aláírt bécsi béke viszont már nemcsak azt pecsételte meg, hogy Magyarország lemond Stájerországról a cseh király javára, hanem Ottokár és Béla szövetségét egy házassággal erősítette meg. Bár IV. Béla a későbbi Szent Margit kezét ajánlotta fel, ő nem volt hajlandó hűtlen lenni Jézushoz. Így még abban az évben, Pozsonyban, Ottokár feleségül vette Kunigundát, Anna lányát, IV. Béla unokáját. Ez pedig véget vetett a köztük levő viszálynak.
Az apa-fia béke kényszerzubbonyának foltozgatására egy utolsó kísérlet történt még 1261-ben, de rosszul sült el. A bolgárok betörtek Szörénységbe. Az akkori erdélyi vajda, Keményfia Lőrinc ugyan kikergette őket, de a pozsonyi fegyverszünet büntető hadjáratra adott lehetőséget. A történelem megismétlődött Bodony (Vidin) alatt, bár apja által elkövetett stratégiai és taktikai hibái ellenére ezúttal is István hadvezéri tehetsége mentette meg a csatát. Az utána követő vita következményeként apja visszafordult, és István egyedül fejezte be a hadjáratot. Győztesen. Ezzel sógorának Rosztyiszlavnak és nővérének Annának tett szolgálatot, hisz visszaállította uralmukat a I. Konstantin vagy Csendes Konstantin által elfoglalt területeken. De ez nem hozott megbékélést a két testvér között, főleg Erzsébet és Anna közt nem.
Istvánnak nagyon elege lett apja baklövéseiből. Ráadásul az erősödő tatár fenyegetés árnyékában arra is rájött, hogy apja elég furcsa módon épített várakat az országban. Ahelyett, hogy a Kárpátok vonalát erősítette volna meg, a Dunát látta védvonalnak egy esetleges újabb tatár támadás esetére, s minden energiát és pénzt a Dunántúl váraira költött[2], kevés energiát szánva Erdély védelmére. De hát, ha a Duna a védvonal, akkor miért az ottani várak a fontosak, ha a tatárok nem tudnak átkelni a Dunán? Nem a Kárpátok hágóit kellene megerősíteni, s ott megállítani őket? Apja gazdasági politikájával sem értett egyet, így egyre nagyobb függetlenséget követelt magának. Ez végül IV. Bélát arra ösztönözte, hogy mozgósítást hirdessen meg a fia ellen. Ám a terv idejében István fülébe jutott, gyorsabb volt a csapatgyűjtésben, s a legjobb védekezés a támadás jelszóval megtámadta és feldúlta apja híveinek birtokait. Apja és fia között tényleges ütközetre nem került sor, mert az egyházi vezetőknek sikerült utolsó pillanatban közvetíteni, és megakadályozni, bár inkább csak elhalasztani a magyar-magyar háborút. 1261. december 6-án Poroszlóban kötött békével az ország két részre osztatott. Amit Szent István halála után a Német-Római birodalom nem tudott megvalósítani, megtette IV. Béla és fia önként. István ettől a pillanattól kezdve nevezte magát junior rexnek, azaz kis királynak. Az ország csak névleg volt már egységes. A határ a Duna mentén húzódott, a Dunakanyartól pedig északkeletnek a Kárpátokig. Bár István része nagyobb volt, a keleti rész még mindig nem heverte ki teljesen a tatárdúlást. A jövedelmezőbb, várakkal is jobban bebiztosított rész az apjának jutott. A hívek szabadon csatlakozhattak egyik vagy másik királyhoz, a gond csak az volt, hogy mindkettejüknek, és asszonyaiknak is volt birtoka „a másik” térfelén.
1262 elején meghalt Rosztyiszláv, ígyAnna megözvegyült. Ám ezzel Erzsébet is elvesztette az aduászt, amivel kézben tartotta sógornőjét. Már nem tálalhatott ki férjének a kicsapongásairól. Így már Anna nyíltan és bátran lázíthatott gyűlölt sógornője ellen.
Még abban az évben, 1262. augusztus 5-én megszületett Istvánnak, az akkor már kisebb királynak a fia, László. Apja, anyja és Anna már terveket szövögettek a „hálátlan” István „trónfosztására.” Hiába reménykedtek abban, hogy öccsének, Bélának születik fia, (illetve Anna titkon, hogy majd a saját fiát ültetheti Magyarország trónjára). IV. Béla nem rendezett akkora ünnepséget, mint István születésekor, ürügyként erre Anna gyásza szolgált. Viszont válaszként kinevezte kisebbik fiát Szlavónia élére. Ez újabb felháborodást váltott ki Istvánból, aki fia születését övező hűvösségből ráérzett, itt az ő trónfosztása a cél.
Az asszonyok, egyik oldalon Anna és Mária királynő, a másik oldalon Erzsébet, igencsak szították a tüzet. 1263. május harmadikán újabb békekötésre került sor a Szakoly klastromban, s végül augusztus harmadikán a pápa követe előtt is esküt kellett tennie IV. Bélának, hogy sem fiát, sem feleségét Erzsébetet, sem birtokait, várait, városait nem háborgatja, hanem megelégszik az ország azon részével, amelyet magának fenntartott.[3] Istvánt ilyen esküre nem kötelezte a pápai követ.
1264-ben úgy tűnt, hogy mégis helyreáll a béke a családban. István öccsének, Béla hercegnek az esküvőjén egyszerre három Béla és jelen volt: IV. Béla király, a vőlegény, István öccse, és Annának a szintén Béla nevű fia, ki akkor már macsói bán volt apja örökébe lépve. (István kisebbik fia, Béla akkor még nem született meg). István, minden sértettsége ellenére, hogy öccse megkapta Szlavóniát, megtisztelte az eseményt jelenlétével. Ám a béke alig néhány hónapot tartott. Azon a címen, hogy István elfoglalta Anna és Mária királyné néhány birtokát, végső leszámolásra készült, kisebbik fiát, Bélát akarván trónörökösévé tenni. Eleinte minden jel arra mutatott, hogy IV. Béla terve sikerül. Sikerült fogságba ejteni Erzsébetet, István feleségét, és gyermekeit. A győztes csapatok élén Anna vonult be a Pataki várba.
– Most a kezemre kerültél te kis kun vipera! – mondta neki. Bár… Erzsébet későbbi visszaemlékezései inkább arra utalnak, hogy más volt az igazi vipera.
A támadásra fel nem készült István eleinte hátrálni készült, s hiába nyerte meg emberhátrányból az első Dévai csatát, a túlerő elől később a barcasági Feketehalom várába szorult, amelyet „a nyomor és halál tanyájaként” jellemzett utólagos visszaemlékezéseiben. Már követet is küldött apjához a kibékülés feltételeit keresve, de Keményfia Lőrinc a küldöncöt elfogatta. Ám a feltétel nélküli megadás előtt megérkezett a felmentő sereg, és sikerült nemcsak a várból kitörni, de Béla király csapatait is legyőzni, még a parancsnokot, Keményfia Lőrincet is foglyul ejteni. Innen már diadalmenet volt a tehetséges hadvezér útja. IV. Béla utoljára Isaszegnél próbálta feltartóztatni fiát 1265. március 28-án. Ő maga nem vett részt a csatában, hanem unokáját, macsói Bélát és Preussel Henriket küldte ellene. A vesztes csata után macsói Bélának sikerült elmenekülnie. István nem próbálta meg apját megfosztani a trónjától. A Dunát nem lépte át. Az 1266. március 23-án a Nyulak szigetén aláírt békeszerződés újra szentesítette az 1262-ben kijelölt határokat, ám ebben már István apjával egyenértékű félként szerepelt, és a trónörökösi jogát is megtartotta. IV. Béla szabadon engedte István fogvatartott feleségét és gyermekeit is. Az ország papíron nem oszlott ketté. Annál többet ártott az, hogy a királyukkal elégedetlen főurak hol ide, hol oda szöktek, végleg aláásva a királyi tekintélyt.
Bár a béke látszólag helyreállt a kettéosztott Magyarországon, ez inkább hidegháború benyomását keltette. Mivel öccse a Brandenburgi őrgróf veje lett, számítva arra, hogy apja halála után nem ismerik el az egész Magyarország királyának, sőt, esetleg még kis királyságát is megkérdőjelezik, István is szövetségest keresett. Apja adta neki az ötletet. Mivel Margit Ottokár után Anjou Károly szicíliai királyt is kikosarazta, István vele kötött kettős friggyel megerősített szerződést. István lánya, Mária egy évvel később I. Anjou Károly fiának, a későbbi II. Károly nápolyi királynak[4] lett a felesége, kinek húga, Anjou Izabella pedig az akkor még hétéves László jegyese lett. Ha István kis király tudott volna a jövőbe látni!
Mintha ez a bűnös szerződés (sógorházasság[5]) egy átok lett volna az Árpádház fején, elindult a tragédiák sorozata a családban. Béla herceg[6], István öccse kezdte meg a sort. A kisebbik király épp tért vissza Szicíliából, amikor a tragédia megtörtént. A fájdalomtól szinte eszét vesztett Mária királynő nem állta meg, hogy nagyobbik fia szemébe ne vágja:
– Jöttél ünnepelni? Boldog lehetsz! Most már tényleg te leszel a király!
– Igen, mindig ő volt számotokra a kedvesebb, ne tagadd, hogy meg akartatok fosztani jogomtól. Szívesebben látnál a helyében, ugye?
Még jó, hogy Margit jelen volt, és le tudta csillapítani a fellángoló indulatokat, amelyek nem illettek a temetéshez. Aztán néhány hónappal később, már a jóságos békebíró is elindult az úton, hogy jegyesével, Jézussal egybe keljen. Az önsanyargatás vetett véget életének. Szülei nem vettek részt a temetésén[7], Fülöp esztergomi érsek vezette le a szertartást az apácák jelenlétében. Az ekkor már súlyosan beteg Béla király ágynak esett a hírre. Lányának halála és az utána következő rosszulléte ébresztette rá, hogy az ő élete is véges. Margit halála vette rá arra, hogy egykori nagy ellenségét, ekkor már barátját, Ottokár cseh királyt hívassa magához.
Ágyban fekve eskette meg Ottokárt, hogy felesége Mária királynő, lánya, Anna, és hívei nála menedéket lelhetnek, ha ő távozik az élők sorából, és Magyarország sorsát is rábízta. Az apja végakarata Istvánnak is a fülébe jutott. 1270. május 3-án aztán Béla király szíve is megszűnt dobogni.
Halálának hírére az ország nyugati részében kitört a pánik. Ismerve István bosszúálló természetét, mindenki, akinek vaj volt a fején, élen Annával, fejvesztve menekült Ottokár udvarába. Anna nem ment üres kézzel, az egész királyi aranykészletet magával vitte. Vele menekült IV. Béla sok hű embere is, élen Héder nembeli Kőszegi Nagy Henrikkel. Ottokár, IV. Bélának tett ígéretét betartotta, és anyósát (felesége Anna lánya, Kunigunda volt) befogadta híveivel együtt. Ott élte tovább víg özvegy életét. Bőven nyújtotta a szerelem édességét, s bizony az italt sem vetette meg. Ha bor nem volt, beérte sörrel is. Hogy mennyire? Sikerült olyan hírnevet szereznie, hogy egyszer, amint veje katonai táborába ment, és végigvonult a katonák között, csak úgy záporoztak felé a jelzők, melyek közül a „szajha” a finomabbak közé tartozott. Akadt, aki ajánlattal is megtoldotta őket. Ottokár ettől nagy haragra gerjedt, és ki akarta adni parancsba, hogy vágják le a kezét annak, aki egyszer is bekiabált. Ám óva intették, hogy akkor még három kéz se maradna épen a táborban.[8]
Bár sokan elmenekültek az ország nyugati feléből, azoknak. akik maradtak, bántódásuk nemigen esett. Igaz, István lecserélte az apjához hű urakat, saját híveit ültetve helyükbe. A családnak két tagja nem követte Annát: a súlyosan beteg Mária királyné, ki alig két hónappal élte túl férjét, és Anna fia, a macsói Béla herceg.
István megadta édesanyjának a végtisztességet minden viszályuk, és a kisemmizési kísérletek ellenére. Esztergomban helyezte őt végső nyugalomra öccse és apja mellé, kinek temetéséről elkésett. Bár alig néhány nappal apja halála után Budán volt, addigra az öreg király temetése már megtörtént. Viszont Mária királynő temetésén már Béla herceg is megjelent. Szentgróti Fülöp érsek hátán futkározott a hideg, amikor meglátta Anna fiát. Ám félelme alaptalannak bizonyult. Az Isaszegnél még az István-ellenes haderőt vezető macsói Béla hosszú négyszemközti beszélgetés után hűséget esküdött minden magyarok királyának.
Annyi befolyása volt Annának, hogy vejét, Ottokárt rávegye, indítsa hadait Magyarország ellen. A Nyugat-Magyarországon területekkel, várakkal rendelkező urak is úgy gondolták, ha Csehországhoz csatolva is, de visszaszerzik jószágaikat. Miközben István a nyugati részeket próbálta megnyerni magának, járva az országot az igazságos bíró szerepében, a magyar főurak cseh segítséggel megtámadták az országot. A két évig tartó háborúskodás (1270-71) után a július másodikán megkötött békeszerződés szerint az Anna által elrabolt javak Csehországban maradtak, de visszaállították a IV. Béla idején meglévő határokat, s mindketten fogadalmat tettek, hogy egymás szökevény alattvalóit nem támogatják többé, és a Csehországba menekült főurak birtokai a magyar koronára szálljanak át. Ottokár arra is fogadalmat tett, hogy nem támogatja többé Utószülött Istvánt, II. Endre állítólagos fiát sem.
Az országban kezdett helyreállni a béke. Ám mintha a Fennvaló már kimondta volna az átkot Magyarországra, és megirigyelte volna István konszolidációs sikereit, az ifjú magyar király hadi sikereinek a családi béke volt az ára. Pontosabban egy elhanyagolt asszony: Erzsébet. A törés tulajdonképpen már régebben beállt köztük. Nem egy, nagy szerelemből született házasság fárad ki idővel, s István örökös csatározásai állandóan elszakították feleségétől. A hétgyermekes anya, bármilyen amazon természete is lett volna, nem követhette a harcterekre. Az első törést köztük az okozta, amikor férjét megvádolta azért, mert hagyta, hogy Anna foglya legyen. A trónörökös László közelgő házassága jó alkalomnak tűnt számára, hogy az uralkodni vágyó asszony több legyen egy egyszerű, gyermekeit nevelő királyfeleségnél… László kinevezésével Szlavónia hercegévé és esetleges kis királlyá koronázásával uralkodhatott volna helyette. Ám ehhez a számára ismeretlen, egykor vele ellenséges apósa területének számító tartományban támogatókra volt szüksége. Ezt a jóképű és fiatal, ugyanakkor nagyhatalmú Gutkeled Joachimban vélte megtalálni. A férfi 1264-ben, a Béla-István polgárháború előtt közvetlenül pártolt férjéhez. Nős volt, házassága is ambícióját igazolta. A halicsi herceg lányát vette feleségül, s így egyszerre három királyi családdal, a Roman (rutén), a Babenberg (osztrák, akkor már férfiágon kihalt) és az Árpádház rokona is lett. Ám a vad és vadász szerepe megfordult: Gutkeled Joachimnak a királynő csak a saját ambíciói megvalósításához kellett. Nem volt veszélytelen játék. Ha kiderül, hogy több mint egy egyszerű támasza a királynőnek, az a fejébe került volna. István jellemét ismerve, erre mérget lehetett venni.
[1] Arról nincs forrás, hogy a király adott-e választ erre, viszont az első tatárjárás párhuzamaiból arra következhetünk, hogy válasz nélkül hagyta a fenyegetést.
[2] E várak okozták a későbbiekben IV. László vesztét.
[3] A szöveg jól mutatja, hogy ki volt az agresszor. Az esküt csak a király tette le a pápa követe előtt. A további események is ezt igazolták. https://www.arcanum.hu/hu/online-kiadvanyok/Banlaky-banlaky-jozsef-a-magyar-nemzet-hadtortenelme-2/6-a-tatarjaras-utani-hadjaratok-az-arpadhaz-kihaltaig-12421300-BC6/i-iv-bela-haborui-1242-1266-BC7/12-iv-bela-viszalykodasa-es-kuzdelmei-istvan-fiaval-1261-tol-1263-ig-CB0/ Mellékesen ez az eskü soha nem került a pápa elé jóváhagyás végett.
[4] A látszólagos ellentmondás onnan származik, hogy a szicíliaiak fellázadtak I. Károly ellen, és elűzték, de a királyságának szárazföldi részét a 1282 húsvétján megtörtént „szicíliai vecsernye” (a franciák lemészárlása) után is megtartotta, fia II. Károly néven már csak Nápolyban uralkodott. Az Anjouk befolyását a pápai udvarban jól jellemezte, hogy a pápa azonnal pártfogásába vette I. Károlyt.
[5] Mind a katolikus, mind az ortodox vallás tiltotta akkoriban a sógorházasságot. Ez lett a későbbiekben, 1284-ben a később boldoggá avatott Árpádházi Erzsébet és Stepan Milutin szerb király házasságának az akadálya.
[6] Fiatalkori halálának oka nem ismeretes, feltételezik, hogy valamilyen vírusos megbetegedés, vérhas vagy hastífusz végezhetett vele. https://www.academia.edu/37343504/Az_%C3%81rp%C3%A1d-h%C3%A1zi_uralkod%C3%B3k_%C3%A9s_az_orsz%C3%A1gl%C3%A1suk_idej%C3%A9n_hercegi_c%C3%ADmmel_tartom%C3%A1nyi_k%C3%BCl%C3%B6nhatalmat_gyakorolt_k%C3%BClhoni_fejedelmi_sz%C3%A1rmaz%C3%A1s%C3%BA_el%C5%91kel%C5%91k_valamint_azok_csal%C3%A1dtagjainak_elhal%C3%A1loz%C3%A1si_%C3%A9s_temetkez%C3%A9si_adatai_997_1301_k%C3%B6z%C3%B6tt
[7] Ennek okát nem sikerült felderítenem.
[8] Stájer Rímes Krónika: „Gazdag és nemes királyasszony volt, de elvesztette becsületét az által, hogy oly bőven nyújtotta a szerelem édességét, hogy minden mértéket meghaladott. Ha nem volt bora, bizony beérte sörrel, még vízzel is.” 7 „Midőn az 1271. hadjárat alkalmával vejének táborába jött, Ottokár nagy örömmel, ünnepélylyel fogadta. De a mint a herczegné átment a seregen, az apródok és legények gyalázó szavakat kiáltottak utána. Ottokár, úgy mesélték, meg akarta boszulni ezt a halálos sérelmet és marsalljának megparancsolta, hogy a csufolódóknak vágassa le a kezét. „Nagyon is nagy volna a boszú”, – volt a válasz. – „A harmadik kéz sem maradna meg a táborban.” 8 https://mek.oszk.hu/00800/00893/html/doc/c300203.htm
Legutóbbi módosítás: 2020.08.01. @ 15:02 :: H.Pulai Éva
