Szerettél félő szenvedéllyel,
sötétbe húzó tengerméllyel.
Naiv voltál, kezdettől árva,
s nem tettél mérget poharába.
Hamisságát mentséged fedte,
üres árkát hegyed temette.
Közömbös arcán ült a végzet,
melyen szerelmed elenyészett.
Mért voltál jó? Unalmas az ma!
A Föld katlan, forr rossz miazma.
Ez a világ ma felfal téged!
Vallással álcáz irigységet,
szelíddel vadat, cédát szűzzel,
érvek helyett rakétatűzzel…
az űrbe tart gőggel, kevélyen,
s lent milliói halnak éhen.
Örömünket is pénzben mérik,
kufárság markol asszonyt, férfit…
Mért is születtél ilyen sorsra?
Mi másra születhettél volna?
