Zagyvaság, hol nincs értelem,
Zavartalan vízen fodrok a nehéz mondatok.
Tán meg kéne állniuk, ha sietnek,
Ha csak földre hullott csillagok.
Gondolatok, mint sínen fekvő vagonok,
Mik nem jutnak tovább, ne legyenek,
S olyanok, mik idegen dallamok
Se bent, se kint ne zengjenek.
Megtanultam, mit mutatnak olykor a képek,
A képek, a megfestett, bolyongó szavak
Távol vannak tőlük, távol, s mennyit érnek
Tudni, hogy mik megmaradtak, csak az igazak.
Hogy lényem mint énekel,
Úgy a szív dobog, s benne a lényeg,
S mit úgy akarunk, szerelemmel,
Az olykor tévhittel, széllel ér el.
Zagyvaság, hol nincs értelem,
Hol a tudat fejét hatott s vak.
Nézni fent az elérhetetlen csillag-térképen,
Mit a közel értünk mindig-e Földön tart.