— Mi a baj, kedves, mi történt?
— Semmi. Csak sírok, mert van Isten.
Fennkölt arcú, hófehér hajú néni. Valamikor nagyon szép lehetett.
— Hány éves?
— Honnan tudjam? Azt mondják hatvanhárom. Biztosan nem vagyok még annyi. De ezt a milicia mondja, hát akkor annak úgy kell lenni… Nem? — Mari néni bájosan mosolyog, én pedig érzem, hogy itt valami nincs egészen a rendjén.
— Be kellene mennie a kórházba kivizsgálásra…
— Azt nem lehet. Azt a szégyent én nem engedhetem meg. Tudja, az uram egy olyan vén bolond, soha sem hagy békén. Még mindig jön hozzám: fogja a cicimet, gyömöszöl, s nyomkod. A kórházban is csak azt csinálná velem. Az pedig szégyen! Hát nem?
— A kórházban békességben lenne. A kapus nem engedi be az urát! — Csodálkozva néz rám:
— Hogyhogy? Egy szellemet is meg tud állítani a kapus?
— Miért? A maga ura halott?
— Dehogy! Ha meghalt volna, akkor nem csinálna ilyeneket.
Rendelés végén utána nézek a krónikus betegnyilvántartásban, s a lelki betegek csoportjában megtalálom Mari nénit.
Másnap eljön a férje is. Vékony, aszott, elgyötört ember.
— Említette a feleségem, hogy be akarja küldeni a kórházba… Hát az nagyon jó lenne, mert sokáig már nem bírom én sem. Nem elég hogy: főzök, mosok, takarítok, ráadásul egyfolytában gyanúsítgat, hogy biztosan van valakim, azért nem csinálok neki gyermeket. Ilyen korban… Hát hallott már ilyet?! Nem hiába mondják, hogy mindenki magából indul ki… Azt hiszi én is azt csinálom, amit ő. Ami csúfságot az életben ennek az asszonynak lenyeltem, azt nem csinálná utánam senki. A faluban engem csak úgy hívnak, „a húsz lejes Mari férje”. Mert szégyen ide, szégyen oda, ennyiért volt kapható az én feleségem. A csúfnév pedig rajtunk maradt, hiába hogy már ingyen sem kellene senkinek. Igaz, a háború előtt nem volt ilyen cafka, csak mióta lelőtték a húsz éves fiúnkat… Hát tehetek én róla, hogy csak egyszer maradt terhes? Azt mondta én vagyok a hibás, s attól kezdve fűvel-fával gyermeket akart csinálni. Nagy csapás volt az nekünk kérem. Sajnáltam a szerencsétlen asszonyt, hát elnéztem neki a hőbörgéseit, reméltem öregségére lecsendesedik. De nem az! Képzelje el, mit csinált! Elégette a születési bizonyítványát és meghamisította a személyazonossági iratát, mert nem akar megöregedni. Vén fejemmel hetekig jártam a miliciára, nem akarták elhinni, hogy a sok összevisszaságban én bizony elfelejtettem, mikor is született az asszony. Végre aztán kiállítottak egy másik írást. Most őrizhetem zár alatt, nehogy megint a fejemre hozzon valami bonyodalmat. De ezt is kibírnám már. Kérem, én annyi mindent kibírtam életemben, hogy ez a legkevesebb. Csak a gyanúsításait nem tudom elviselni. Ennyi áldozat után, én ezt nem érdemlem. Mert ugye, ha tényleg nem szeretem — tegyük fel —, hát ott hagyhattam volna húsz évvel ezelőtt, s kapok magamnak másik rendes feleséget. Nem voltam én se púpos, se sánta, se bélpoklos… De hiába magyarázom neki, csak fújja a magáét…
— Nem kell úgy a lelkére vennie! Hiszen maga is tudja, hogy szegény asszony nem egészen beszámítható. A többi mellett nézze el neki ezt is.
— Képtelen vagyok! Higgye el! Ha őt nem küldi be a kórházba, akkor én megyek a bolondokházába, vagy világgá, vagy akárhová, de ez így nem mehet tovább!
Természetesen Mari nénit küldtem a kórházba… Most egy darabig békesség lesz. Legalábbis így hittem én. Mert alig egy kurta hét múlva, Mari néni megint a rendelő várószobájában ült s titokzatosan mosolygott.
— Ilyen hamar kiengedték? Na, jöjjön be, Mari néni és mutassa a kibocsájtó lapját.
— Azt én nem mutathatom, mert az nincs. Ami pedig nincs, azt ugye nem lehet megmutatni… Mert ami van, az a doktor úrnál van zár alatt, mert az kérem katonai titok… Úgy történt, hogy megérkeztünk a kórházba, s még aznap éjjel, hogy az uram hazajött, kitört a világháború a cigányokkal. Hát azt a lövöldözést! S a nyitott ablakon csupa pucér cigány ugrált be… Mindenki tette magát, hogy nem látja őket, hátha akkor ők se vesznek minket észre. Nem is láttak meg, pedig ott másztak az ágyamon keresztül… Aztán jött a legnagyobb borzalom, mikor a bombázás elkezdődött! Vijjogtak a repülők, az ablakot csapkodta a légnyomás. Azt hittem soha sem lesz reggel. Aztán egyszer csak kivilágosodott, s akkor rögtön be is mentem a doktor úrhoz… Elmeséltem neki az egészet. Elvégre ott lakik ő is a kórház udvarán, hallhatta mi volt, nem bolond, hogy meghazudtoljon. Mondtam neki, hogy én ebben a cigány háborúban egy percig sem maradok tovább, mire ő nagyon megnyugtatott: „Igaza van, Mari néni, én sem maradnék a maga helyében. Hát csak nézzen körül, hogy szép titokzatosan hogy tud innen kijutni, mert a cigányok élő lelket se ki, se be…” Én pedig szót fogadtam. Kilestem, mikor ül be az őr a kulipintyóba vacsorázni, s a háta mögött a kapun suttyomban kiléptem. Ha már itt vagyok, adhatna valamit, mert kutyául fáj a fejem…
— S mivel jött haza a szanatóriumból idáig?
— Gyalog, lelkem. Azelőtt is mind gyalog jártak a népek.
— Hát jól van, Mari néni, akkor küldje be az urát az orvosságért!
* * *
— Szépen vagyunk mi ketten, hallja-e? Most mit csináljak? A kórházba se veszik vissza a feleségét, ha egyszer megszökött!
— Nem is akarom én már, hogy visszamenjen. Holnap odautazom, visszaviszem a kórház ruháit, s elhozom a feleségem holmiját meg az iratait. Ahogy nem vagyok mellette, még az árnyékától is megijed a szerencsétlen. Tetszik tudni, ott a közelben van a repülőtér, attól lett neki világháború! Ne törje magát tovább velünk. Csak írjon valami jó erős idegcsillapítót — nekem! Majd megleszünk valahogy, amíg…
Legutóbbi módosítás: 2008.07.27. @ 21:35 :: Bárányi Ildikó
