Még bele sem kezdtem ebbe az írásba, már azon törtem a fejem, hogy majd melyik kategóriába soroljam be.
Mi legyen ez? Esszé? Annak túl rövid lesz. Humor? Nem is tudom, hogy sírjak rajta, vagy nevessek. Élménybeszámoló? Hát? Nagy élmény volt, az biztos.
Bevallom, még a gonoszkodó kisördög is megkísértett, hogy az alábbi két rövid verset, provokációképpen a saját nevem alatt küldjem be. (Remélem ezzel nem adtam ötletet senkinek sem.)
Mindkét versikét egy 18. század végén kiadott, okkultizmusról szóló könyvben találtam. Abban az időben nagy divatja volt a szellemidézés mindenféle formájának. A sokféle látó, közvetítő között feltűntek az úgynevezett írómédiumok is, akik, úgymond szellemek által leírt szövegeket találtak a papírjaik között, vagy a maguk megidézte szellemek által lediktált, vagy sugallt gondolatokat jegyezték le. A megidézést persze nagy költőink szellemei sem kerülhették el. Megjelentek a szeánszokon, és tollba mondták az összegyűjtött műveikből még hiányzó költeményeiket.
És most következzen a két gyöngyszem:
Kis gyertyafény látszik
A nagy sötétségbe;
Körülveszi, eltemeti
Hitetlenség éje.
Lesz majd hajnal, lesz majd reggel
S feltűnik a napsugár,
Elmúlik a vak sötétség,
Világos lesz a határ.
Az elsőt Petőfi szelleme diktálta, a másodikat Vörösmartyé. A könyv szerzője, Wolkenberg Alajos megjegyezte: „Bizonyos, hogy mindez kinyilatkoztatásnak roppant sok a közvetítőtől, de képtelenül kevés Petőfitől és a Szózat alkotójától.”
Én egyetértek vele, de a véleményemmel nem szeretnék senkit sem befolyásolni. A két művet mindenki ítélje meg saját maga!
