Éj sötétje babonázta terveidbe
vesztél. A csillagok mind más
tüzétől gyúlva izzanak. Rőzséd
sem lenne már, ha ő nem gyűjti
azt; Szegény vagy, sápadt láng
az álmod – attól lázasodsz.
Vizes ruhát sietve tett a homlokodra,
könnyező szemednek csapját csókja
zárta el, s feloldozást remélve lettél
szőttesévé inkább, hogy épre
hímezhesse bűnkimart sebed.
Kicsiny gyermek szerettél volna lenni karja
közt a kínnak, hogy vigaszával édesgesse
lelked. Ártatlan jártából a vétkeidbe csaltad,
s cinkosoddá eskedtetted aznap, mikor a
fátyolfelhők a Holdból semmit sem takartak.
Másabbat akartál annál, mint akivel csak
dolgod volt, sorsod talán soha. Jelekben
bővelkedőbb órákat angyalok se láttak, és
te egyre lázasodsz – Tévedéseidtől hogyan
is óvhatna az Isten, ha megbotlasz már az
első lépteidben?