Csillag Endre : Juhász Sándor, a rábéi kondás /

Nyomtatás

Vagyok most bajban, mert meg kellene ütnöm egykori, híres-neves „kollégám”, Mikszáth Kálmán, „Lapaj, a híres dudás” c. írásának színvonalát, amelyben a dudás úgy tudja, Isten is csak egy csősz, mindössze a területe nagyobb az övénél,… és egyetlen társától, szeretett dudájától a fiatal uraságtól megesett, csodaszép lány csecsemője miatt megválik.

Juhász Sándor bácsi, az én gyerekszememmel nézve igencsak nagy ember volt. Tavasztól őszig ő ébresztette nem csak a sertéstartó rábéiakat, hanem a Napot is. Még nem is pirkadt, de a Kosornyó végéről már hallottuk a Hajnal utca sarkán mesterien kanyarított tülkölését. Először csak halkan szólt az ökör tülke, majd amikor a házunk mögé ért, úgy harsogott – ha az öreg úgy akarta -, hogy még az utca végén elterülő temető lakói is meghallhatták.

Úgy gondoltam, a disznók pontosan értették, miért tülköl a kondás, talán várták is már az öreget: ahogy előbb a kiskapu, majd az akol ajtaja megnyílt, úgy rohant a sok koca, süldő, ártány az akkorra már megsokasodott csürhébe.

Itt meg kell állnunk egy pillanatra! Tessék elképzelni, egyszerre megdermed a Sándor bácsi felemelt jobb karja, a korbáccsal, a lendülettől a levegőben pihen a tülök, amit madzag tartott átalvetőként a jobb vállán. Különféle mozgási állapotokban „lebénulnak” a disznók, az általuk dagasztott, mély sárban, mintha egy láthatatlan fényképész pillanatképet készített volna róluk!

/*

Hogy is van ez? A kondás csürhét hajt? A tizennyolcadik, de a tizenkilencedik században is, még jórészt a réti sertéstartás járta a Sárréten. Ez leginkább a rideg tartásnak felelt meg, mert a jószágok tavasztól őszig a határban voltak, esetleg egész éven át. Ekkor konda volt a nevük, és a terelgetőjüké kondás.

Ahogy eljött a huszadik század, megszűnt a sertéstartásnak ez a módja, és a disznók naponta haza jártak, megszokott, meleg óljukba, ahol moslékot, ivóst, darát, azaz a legelés mellé kiegészítő takarmányokat kaptak, a szerint, mi lesz a további sorsuk.

Ekkorra azonban a kondából csürhe lett. Az a legeltetési társaság és falu, amelyik megbecsülte a disznók felvigyázóját, aki minden évszakban, ha esett, ha fújt, kihajtotta a gazdák állatait a határba legelni, vigyázott rájuk, szinte mindegyik jószág személyes ismerőse volt, nos, az nem csürhésnek, hanem továbbra is kondásként nevezte meg alkalmazottját, az évenként megújított szerződésben, amiben sok minden lefektettetett. A kondás aláírása többnyire két kereszttel.

Kondásnak lenni nagy tudomány volt. Nemcsak azért mert felelősséggel tartozott az állatokért, hanem azt is pontosan tudta, mikor, hol legeltethetett. Általában nem hajthatta a csürhét a lovak marhák, birkák, szóval, a nagyobb lábasjószágok jobb legelőire. A rosszabb, vízmelléki legelőkön, tarlókon, ha engedély volt rá, akkor erdőkben viszont kedvükre turkálhattak megkarikázott orraikkal, makkolhattak. De ez ritkább volt, mint a fehér holló. A megművelt szántók, kaszálók tabunak számítottak.

/*

Aztán hírtelen megelevenedik az álló kép, és a jószágok csaknem úsznak adott esetben Grünwaldéktól Ványaiékig, mert ott volt a legmélyebb a pocsolya.

Egyre nagyobb a csürhe, a kapukból többnyire a háziasszonyok néznek, hol kedvtelve, hol aggodalmasan szeretett malacuk után.

Még hallják sokáig lelki füleikkel, ahogy Sándor bácsi biztatja sárcsomókba gubancolódott szőrű kutyáját valamelyik rakoncátlan jószág után:

–  Ha, nye! Ha, nye! („magyarul”: Hajtsad, ne!)

Látják, ahogy az öreg sántikálva, béna, tehetetlen bal karját oldalához szorítva, ferde testtartással, eltávolodik kapujuk elől.

Újra erős a tülkölés, majd elhal, amikor a csürhe átmegy a Nagyutcán, rá a mostani Ady Endrére, aztán magától balra fordul, a megszokott Pocos utcára, és kiérnek a gyepszélre – a libalegelőre -, azaz elhagyják a falut.

Delelése a csürhének a “Szerelemkútnál” volt, ahol az itatás mellett az anyakocákat kicsapták a kondából, aló hazafele, szoptatni az azóta már az éhségtől fűlsiketítően visító malackákat. Szoptatás után a kocák visszairamodhattak a kondához.

A gyermektelen Juhász házaspár ezen az utcán lakott (ma Gyóni Géza u.), a baloldalon, ahol a járda van, nem messze a falu szélétől. A ház a tizennyolcadik századból maradt itt, volt hát ideje belesüppedni a földbe. Nádszálak lógnak ki az ereszből. Vaksi, apró ablak pillog a járókelőkre. Az udvart lepi a gaz, nincs takaros virágos kert a ház előtt, se egy gyümölcsfa bentebb.

A portáról a legmélyebb szegénység, elhanyagoltság, igénytelenség néz farkasszemet a kíváncsi tekintetekkel. Miért, kérdi az ember? Hiszen Juhász Sándor a falu alkalmazottja, nem volt ütődött, csak nyomorék, felteszem, a gyermekbénulástól. Bizonyára nem használták ki iskolázatlanságát, tisztességes komenciót kapott.

Mindennapi, elhivatottan szorgos munkája kizárja, hogy az öreg iszákos volt. Arra sem emlékszem, hogy bármikor is beteg vagy munka közben rosszul lett volna.

Aztán, még a háború után egy darabig volt csürhe, kondás Rábén, de a változások kérlelhetetlen szele elsöpört kondát, csürhét, gulyát, nagyobb kecske- és birkanyájakat, talán az utóbbiak bírták legtovább, ha nem is közvetlenül a mi falunk környékén.

– Ha, nye! Ha, nye! – hallom időnként, ha rá gondolok, és valami szomorú nosztalgia kerít hatalmába, mert én az öreg nyomorék alakját most is egyenesnek, nagynak, a sok, vad, féktelen disznó urának látom, és ilyenkor felidézem varázsos tülkölésének rianásait.