Nagy Horváth Ilona : Esténként kis álmoknak

Elméletileg sincsen semmi másom,
ami hozzám tartozna ezen a világon,
mint ez a mindenhonnan előbúvó gondolat,
ismerek egy embert… – mesélem,
és nem mondom el senkinek, hogy ebben is te vagy.
A valóság megfoghatatlan, mint az idő,
mint a hiány lüktetése, ami nincsből
van, és mindent eltakarva nagyra nő.

Nyakában lánccal fel-alá szaladva múlik nap,
félelemtől reszkető, zavart kutya,
mi falatért cserébe szíven harap.
Vastagon fog minden, mi rajzol vagy ír,
ha áldás, ha átok. Nálam hazatalál,
mint a párna alá rejtett idétlen talizmánok,
levágott csavarvég, összegyűrt papír,
kicsi űrhajóra emlékeztető kacat,
dolgok, amiket felvettem játszani,
nálam maradt és zsebre tettem,
mint tudatlan gyerek a katicabogarat.

Esténként kis álmoknak mesélek,
az asztal szélén ülnek, apró lábuk lóg,
mint sok pici megnémult harang,
gyöngyszemükben hintázva görnyedek,
míg piros pokróccal vállamon
kieresztem homlokom mögül
az ott rekedt ordító szörnyeket,
hogy hol van az isten és miért,
hogy engem itthagyott.
Csak érintesz, de nem nyúlsz értem,
füstölőt, mécsest gyújtottam, és a lángba néztem:
hajamba tévedt lélegzeteddel
egy percre még szép vagyok,
érintéseddel a karomon mellé beszélek,
te nevetsz, én szeretlek, s mert te mindig
szép vagy, rajzolok.
Aztán éjszaka jön, hideg űr,
ahol a fekete messzeségben
csak  égitestek forognak végtelen
hitetlenül.

 

 

Legutóbbi módosítás: 2021.04.06. @ 15:28 :: H.Pulai Éva
Szerző Nagy Horváth Ilona 315 Írás
Bemutatkozó /DÉEMKÁ - Elágazások antológia/ Hozzávetőlegesen 2008-ban dezertált konyhaszolgálatos: Nagy Horváth Ilona. Precízebben: született Nagy Ilona, elálélt úgy száz évig, majd egy mérsékelten csendes lázadással újjászületett mint Nagy Horváth Ilona, amikor is klaviatúrt ragadva elkezdett önkifejezni vagy mi. Lőn forradalom, szabadságharc, szabadság… harc… Kívülről nézvést valami ilyesmi. Bentről bonyolultabb. Azt hiszem, leginkább mégis szabad vagyok. Egyedül magam határolom magam, ugyanúgy tartozom mindenkihez, ahogy senkihez. Nem hiszek sem a korban, sem a vérben, az emberekben hiszek, s ennél fogva semmiképp nem nekik, egyedül magamnak. Emberi természetem szerint ezért aztán magamhoz és a magaméihoz tartozom a legszilárdabb kötelékekkel, így ha finoman akarunk fogalmazni, márpedig egy antológia megtisztelő mezőnyű sűrűjében miért ne tennénk, kötődéseimből – egy sima, egy ordított… - nem jönne ki túl hosszú sál, még lustával szedve sem. No ezen rövid, mondhatni szűkre szabott sál fojtogatásában hörgöm, hajigálom, szerkesztem, álmodom, illesztem, jajgatom, bogozom, szaggatom össze írásaim, csapongó – fentebb cizelláltabb megfogalmazásban szabadnak aposztrofált – valómnak megfelelően mindenféle jármódban, ahogy épp a kedvem hozza, időmértékben, szabadlábon, szimultán, spontán és mindenhogy, azért a korty levegőért, amit ilyekor nyerek. Vezérelvem, hogy az embernek ne legyenek elvei, gondolatai legyenek. Katonagyerek voltam – szoktam még elmondani, látszólagos, de leginkább időszakos terminátorságom soványka magyarázataként, hiszen mikor még csak én tudtam, hogy vagyok, anyám, apám katonaként szolgálta a hazát. Suttyomban fogantam és állítottam össze magam belőlük, lett is meglepi: nem elég, hogy a testvéremnek csak féltestvére lettem, még csak nem is keresztelhettek Jóskának. Némi vállvonogatás után anyám nevét kaptam, meg a nővérem ruháit. Ilyesformán a már igen korán igen alacsony népszerűségi indexemre való tekintettel hamar természetes lett, hogy a fegyvert mindig, minden körülmények között fel kell venni, és nem tenni le, amíg egyvalaki is áll. Nagy meggyőződéssel szoktam bemutatkozó gyanánt lerángatni magamhoz József Attila sorait: „ s szivében néha elidőz a tigris meg a szelid őz”, mert noha az őzet eleddig nem látta senki, jelentem, én hiszek az őzben. És bár a külvilág számára még ez is felfedezésre vár, mondhatni, titok: valójában királylány vagyok.