Bolond volt? Senki nem tudta, még saját maga sem. Láthatólag normálisnak tűnt.
Vékony alakján kopott vászonnadrág és ing. Kellemes, nyitott tekintetű arcát rendezett haj keretezte, kezei ápoltak voltak.
Miért gondolták a körülötte tolongó emberek, hogy bolond? Mert mozdulatlanul guggolt a parkban, kitárt karokkal? Nem pénzt koldult, mint a szegény emberek, hanem a fák felé nyújtotta karjait.
Senki nem volt a közelében. Néhány bokorral és fával körülvett tisztáson látták őt a kavicsos úton sétálók. Szemét lehunyva, arcát a nap felé fordította, s arcán furcsa mosoly vibrált.
Körülötte madarak, mindenütt. Tíz vagy száz veréb, öregek és fiatal fiókák ugráltak a fűben. A vállára telepedtek és nyitott tenyerére. Voltak vadgalambok, és néhány feketerigó is.
A sétálók megálltak néhány percre, hitetlenkedve nézték a mozdulatlan embert és a madarakat, majd folytatták útjukat. Néha fiatal vagányok kiabáltak felé.
– Hé, te bolond! Mit csinálsz a madarakkal?
Még csak nem is hallotta. Az volt a meglepő, hogy a vagányok soha nem mentek a közelébe. Nem tudták miért, de nem volt bátorságuk rátámadni a mozdulatlan emberre.
Soha senki nem látta mikor érkezett, honnan jött és mikor ment el. Csak ott volt.
A park körül rengeteg gépkocsi közlekedett. Gépkocsi hordák hömpölyögtek végtelen sorban, maguk körül a benzin szagát árasztva. A park közepén a fák, a guggoló férfi égnek tárt tenyerével és a madarak, egy más világ volt. A madarak és az ember, a béke szigete voltak. A csend. A tisztaság.
Egyre több madár érkezett. Előbb a sirályok, majd a fecskék cikáztak feje és lehunyt szeme körül. Néhány egerészölyv és karvaly körözött felettük, de a kis madarak nem féltek. Éjjel, a park körül a lakók, hallották huhogni a baglyokat. Éjjeli madarat soha senki nem hallott még a városban.
A lakosok beszéltek róla. A madarak gyülekeztek körülötte, s annyian voltak, hogy félni kezdtek tőlük. Még az újságok is írtak erről. Egyik reggel egy televíziós társaság kocsijai érkeztek egy időben több rádióállomáséval.
A felvevőgépek dolgoztak, a vakuk fényei cikáztak, de a férfi nem nyitotta ki szemeit. Nem is tudta talán, hogy jelenléte megzavarta a köznyugalmat, amíg egy szép napon a bámészkodók észre nem vettek egy rendőrt.
Léptei megriasztották a madarakat, és elrepültek. Nem voltak mesze, csak a szomjazó fák és bokrok poros leveli közé rejtőztek. Régóta nem esett már.
A madarak eltűntek, s körülötte nem volt más csak a nap és a fák.
A rendőr a férfi előtt állt. Az megérezte árnyékát és szemeit kinyitotta. Szemei kékek voltak, mélykék, mint az óceán. Megmérhetetlenül mély. Nem mosolygott többé.
– Miért? – kérdezte.
– Én kérdezek – válaszolt a rend őre. – Mit csinálsz itt?
– A madarakkal beszélgetek – mondta a férfi. Hangja lágy és mély volt, meglepő egy ilyen sovány embertől.
– A madarakkal?
Az újságírók mindent felvettek. A párbeszéd elárasztotta a világot a mikrofonok, kábelek, technikai gépkocsik, antennák és műholdakon keresztül.
– Beszélnek hozzád a madarak? – Gúnyos mosoly torzította el a rendőr arcát.
– Nem hallja őket? – Tekintetét a rendőrre szegezte, s ez a tekintet megijesztette a rend őrét. Hátra lépett.
– Te jó Isten… Teljesen bolond vagy! – kiáltott, hogy zavarát rejtse. – Ne mozdulj! – ordította, és fegyvert rántott, a mozdulatlan férfira szegezve azt. Kapkodva beszélt hordozható telefonjába.
– Mindjárt megérkeznek az orvosok és bolondokházába csuknak majd, mert zavart okozol…
– Mit okozok? – kérdezte a férfi, de rendőr nem válaszolt. Félt. Fogait csikorgatta, mert a másik mosolygott, szomorú, fájdalmas mosollyal.
– Ne mozdulj…! Ne mozdulj…!
Nem mozdult.
Senki nem vette észre, hogy az ég beborult. Kora reggel óta nyugaton halmozódtak a felhők, és a kezdeti szellő megváltozott. Egyre erősebb széllé vált. Az egész világ őket nézte. A gépek lencséit a rendőr fegyvere, és a tenyerét égnek fordító szomorú mosolyú guggoló férfire szegezték.
A levelek között nem csiripeltek a madarak, mióta a rendőr megszakította beszélgetésüket az emberrel.
A férfi újra lehunyta szemeit, fejét lehajtotta, és kitárt karjai teste mellé hullottak. A közeledő szirénák üvöltését egy hirtelen széllökés zúgása fedte el. Egy villám csapott egy közeli fába, s hirtelen heves zápor szakadt rájuk.
Mintha egy vízcsapot nyitottak volna ki. Vízfüggöny, viharos szél, villámok sújtottak a városra, a parkra.
Mindenki menekült. A képernyőkön az utolsó, remegő képen látták a férfi lehajtott fejét a szélrohamok alatt, teste meghajolva állta a természet elszabadult dühét.
Másnap reggel, amikor a nap ismét felkelt, s hét ágra sütött a parkra, a kizöldült fűre, a tisztáson a fák, a letört faágak, leszakított levelek között senki nem volt. Még a madarak is eltűntek.
Száz évvel később, a Madárember imádói kíméletlenül kiirtották a madarak vadászait.
***
Legutóbbi módosítás: 2021.04.26. @ 10:14 :: H.Pulai Éva