Szemedben láttam – égre törő
csillogást, amit lemosott egy
fél könnycsepp és az emlékezet
elhalványuló szépiája –
ahogy felnézel, pillantásod,
mint egy távoli csillag fénye
körbejár, ahogy rétek fölött
suhan pár eltévedt harmatcsepp,
mielőtt végig cikáznak és
elbújnak a zöld fűszálakon.
Olykor én is figyelem azt a
méla hallgatást, az elmúló,
örvénylő időtlenséget a
térben, holnapjaink dermesztő
éjszakáit – mit is jelenthet
zúgó patakok fodraiból
leszakított csend és vajon mit
rejteget? Csodákat feledve,
mint aki eltitkol valamit
és – *varázsszerekkel előre
ellátott – kisimult léptekkel
hozza felénk – dolgaink feslett
bolyhaiból a kicsomózott
elmúlások látomásait –
ahol egykor meg sem álltunk, csak
integettünk, s lassan megszoktuk,
hogy ülünk a peronon, útnak
eresztve azt a varázslatot.
