19.
A tavasz olyan hirtelen ment át a nyárba, hogy szinte nem is volt. Vidáman fújt a Kosáva, a meleg szél, lekerültek a tekert kucsmák a fejekről, helyükbe kalapot tettek, ebből is látszott, hogy végérvényesen megjött a nyár. Ha egy férfi hajadonfőtt ment végig az utcán, annak csak egy magyarázata lehetett: valaki meghalt a családból, és jön a halotti bizonyítványért.
Halottat találtak a réten. Ez a rét, amit a szerbek „ritnek”-nek hívtak, a Báziás felé vezető út és a Duna között terül el, a Néra szeli ketté, ami azon túl van, az már Szerbia. A halott, amennyit a víz, a rákok és később a rókák meghagytak belőle egy fűzfa bokorba akadt fenn, nyílván a Duna hozta még a télen, amikor az egész rét víz alatt állt. Marin, a parancsnok jött, hogy Árpád mondjon valamit azokról a csontokról, amit a tehenész kutyája talált meg.
— Csak annyi biztos, a fogai alapján, hogy öreg férfi, és paraszt, mert gumibocskor van az egyik lábán. Csakis szerbiai lehet, mert felülről hozta a víz, és Nérasolymosról nem hiányzik senki.
— Jól van, majd visszaadjuk nekik — fogta be az orrát Marin. — Tavaly úszott egy hulla a vízen, és az én csacsi katonáim kihúzták a partra. Olyan volt, mint egy felpuffadt kövér néger. Hogy minek kellett ez nekem?! Hagyták volna ússzon tovább, foglalkozzon vele valaki más. Én visszalöktem volna, de ha valaki besúg, jaj nekem. Így is megjártam az egyik kiskatonámmal. Nem hallottad? Lefokoztak.
Tényleg, Árpád csak most vette észre, hogy Marin fején nem tányér, hanem szimpla katonasapka van, és vállán a három csillag közül már egy sincs.
— Az történt, hogy pont itt — mutatott kődobásnyira —, ahol a Néra a Dunába ömlik, járőrözött a katonám. Egyszerre csak valami szokatlan színű egyenruhába öltözött alakot lát, hátulról. Fogja a puskáját és rákiált: „Állj!” Az megfordul, és azt válaszolja: „Sztoj!” Farkasszemet néznek, a szerb határőr beugrik egy bokor mögé, és eltűnik, emez szalad hozzám önmagából kikelve, és mondja:
„Mit kellett volna csináljak? Le kellett volna lőjem? De nekem csak egy golyóm van a puskacsőben, neki harminckettő a Kalasnyikovjában! Én nem lőttem, a szerb sem lőtt.” Mondtam neki, hogy nagyon jól tetted, fiam! Az a szerb fiú is pont olyan katona, mint te, annak is van édesanyja, mint neked. De pofa be, senkinek egy szót se! Megértetted?! Nem értette meg. Eldicsekedett, és másnap már itt voltak a nagycsillagosok, hogy gyűlést tartsanak:
„Hiányos a katonák politikai nevelése, nem védik hazánk szent határait, a katonának lőnie kellett volna, mert a titoista ellenség megsértette stb. stb.” A gyereket áristromba rakták, belőlem pedig rang nélküli katonát csináltak három hónapra — fejezte be Marin, és akkorát nevetett, hogy a határon túl is meghallhatták, ha történetesen járt arra valaki.
Báziást szerette Árpád a legjobban a körzetéhez tartozó négy falu közül. Csak négy kilométerre volt Nérasolymostól, jobbra a Duna, balra a meredek hegyek, amikre, mint fecskefészkek tapadtak az apró házak. Gumiabroncsból összedrótozott bocskoraikban nehezen kapaszkodtak fel az oltyán kecskepásztorok az esztenákig és a Sztojákovics-szőlőkig. Lenn, a Duna-parton kis területen régi idők grandiózus épületei, a vasútállomás, vámhivatal, fűtőház, víztorony és az impozáns Mária Magdaléna szálloda. Amikor Báziást építették, nem fukarkodott az osztrák szecesszió, most minden romos és kifosztott. A vasúti sínek még itt vannak, a végük felkunkorodik, mint egy kérdőjel, de innen nincsen tovább. Egy ittfelejtett vasúti kocsiba valamikor beköltözött egy család, most is sokan vannak, közöttük három szép szőke leány, akik itt születtek. Talán elzászi leszármazottak, de már ők se tudják. Van itt mindenféle náció: például egy öreg tengerész, aki hat nyelven beszél, állítólag török.
Árpád megpróbált egy nap horgászni, csak úgy sebészi cérnával, de azzal is fogott. Veszélyes dolog, ha az első horgászat eredményes, mert szenvedéllyé válik, így aztán, ha csak egy pár órája volt, felpattant Zsuzsikára, és ki a Duna-partra, ott nyugodtan üldögélt a zsinórok mellett, a határőrök ismerték, a parancsnok barátja. Pergetőorsóval, ezüstös villantókkal járta a Dunát, és hálát adott a sorsnak, hogy ebbe a világvégi körzetbe került, ide a nagy víz mellé. Amikor horgászott még a kicsi rektornak is meg tudott bocsátani, pedig ő miatta nem maradt benn tanársegédnek az egyetemen. De ha eszébe jutott, mi lesz vele, és mi vár még rá az alma materban, mintha jeges szél, a Gornyáka fújta volna el a boldog perceket.
Este, amikor belépett a rendelőbe, ott ült a sziszegő, de most nem terpeszkedett el, sőt föl is állt.
— Rég nem láttam, dokikám! — vigyorgott, amitől még hosszabbak lettek a fogai — hallom új bútort vett. Jól érzi magát itt. Ugye?
— Ha már elvették a régit, muszáj volt — nézett most ő a szekus szemébe hosszan, hogy az értse meg, tudja ki küldte a nyakára az ellenőröket.
— Tudja, miért jöttem? Van itt egy fiatal tanítónő, valami Ljubinka… Miért nem veszi ki a nyilvántartásból? Mi?!
— Mert szifiliszes, és nem fejezte be a kötelező kezelést.
— És akkor mi van? Írja be az injekciókat és kész. Senki se ellenőrzi. Mit akar?
— Azt, hogy kezeljük, mert így hülye gyerekeket fog szülni.
— Az nem a maga baja. Azt ajánlom, adjon egy papírt, hogy egészséges. Világos?!
— Amíg én vagyok itt az orvos, ilyen papírt nem kap! — és leült a saját helyére.
— Én sem kaptam magától papírt, pedig három jelentéssel tartozik. Még várok, de már nem sokáig. Megértette, orvos elvtárs?!
Árpád nagyon jól értette, és azon gondolkozott, mégis csak meg kellene beszélni Rékával, és átgázolni a Nérán… de annyira megszerette ezt a helyet, az embereket, a Dunát, a horgászást, és ha ő lelép, biztosan előveszik Marint is. Oh!
Szándi felesége szült, szép fiúgyermeket. Eljöttek az asszonnyal együtt, és nagy tisztelettel meghívták a keresztelőre. Árpád nem mondta meg, miben halt meg az a másik gyermek, pedig akkor örök időkre tisztázhatta volna magát. Örömmel ment a cigánykeresztelőre, és elvitte az édesanyját is, aki épp nála volt látogatóban. Egy kék százast dugott a pólyába, „Hogy vegyen magának egy menyasszonyt”, ahogy a szerbeknél szokás. A nagyszobában terítettek, arra az asztalra, amin Ionescuval boncoltak, és Kozma doktort a főhelyre ültették, pont oda, ahol a vastag gyertya állt. Az a gyertya most is ott volt, nem kellett másikat venni, maradt belőle a második keresztelőre is.
Ezek a cigányok pont úgy mulattak, mint a szerbek és persze szerbül, csak muzsikus volt több. Meghívták a néptanács elnököt, a kollektív elnököt is, de nem jöttek el, talán ezért is voltak hálásak Kozma doktornak, hogy itt van. Az asszony egy óvatlan pillanatban kezet csókolt neki és az édesanyjának, mintha nem is ő köpte volna le alig egy fél évvel ezelőtt.
Másnap, amint csak lehetett fel a motorra, maga mögé ültette az édesanyját, és elviharzott Báziásra. Szokott helyén, a régi kikötőben bedobta a fenekest fekete gilisztával, édesanyját beültette egy „kőfotelbe”, ő pedig villantózott. Réka nevezte el kőfotelnek azt a két félgömbalakú bemélyedést a kikötő cementezett falában, amihez a hajóról leengedett lépcsőt támasztották. Amikor még kikötöttek itt a hajók, de az nagyon régen volt. Most ideális napozó hely, akkor is, amikor a Gornyáka fúj.
Árpi kitartóan dobálta minél messzebbre a csillogó villantót, amit aztán lassú pergetéssel húzott vissza. Mindig oda kellett dobni, ahol a folyó sodra az öböl lustább vizével találkozik, onnan csap rá a se íze, se bűze csillogó ezüstkanálra a csuka, süllő és néha a ragadozó őn is. Ezt a horgászást szerette, mert megmozgatta minden izmát, pontosan kellett dobni, szinte célozni és állandóan figyelni, mikor kell bevágni. A villantózás inkább vadászat, mint halászat, nem úgy, mint a fenékhorgászat, ahol csak ül az ember, és lesi mikor biccent a bot vége.
Más villantót kötött, azzal se fogott semmit, de nem is bánta. Forrón sütött a nap, sehol egy lélek, a tücskök és kabócák állandó cirpelése bódítóan keveredett a keserűbürök parancsoló illatával. Ha néha egy hajó elhúzott messze a túlsó part közelében, hullámokat vert, amik nagy késéssel érték el ezt az oldalt, és felcsaptak egészen a kőfotelekig. Ilyen volt Báziás, a világ legszebb helye, azért a legszebb, mert Árpi most így érezte. A boldogsághoz az kell, hogy az ember legyen elégedett azzal, ami van, használja ki azt, amit az élet nyújt, de egy percre se adja fel a jobb, a szebb utáni vágyát. Kozma doktor boldog volt, nagyon boldog.
Két fegyveres határőr állt meg mögötte. Ez máskor is előfordult, nézték, hogy villantózik, és beszélgettek vele. Most nem. Rászóltak, hogy szedjen össze, és menjen velük. Azt se engedték meg, hogy felüljön édesanyjával a motorra, tolnia kellett egészen a sorompóig. Leültették őket szemben két ismeretlen tiszttel. Az egyiknek egy, a másiknak két nagy csillag volt a vállán, egyformán kövérek és izzadtak voltak.
— Mit keres a határzónában, doktor elvtárs? Nem tudja, hogy itt nem szabad horgászni?!
— Mások is horgásznak, a bázásiak…
— Azok szegény emberek, nem úgy, mint maga, akinek nagy fizetése van — fenyegette meg a kétcsillagos, mint a bakát, ha nyitva van a legfelső gombja.
— Nem szégyelli magát doktorka, csak így halászni engedély nélkül!? Hát ennyire rá van szorulva? Nincs, amit egyen? — harsogta kivörösödve az egycsillagos, durvábban és hangosabban, mint a főnöke, hogy ezzel is bizonyítsa, mennyire egyetért vele. És csak ilyen nyavalyás halacskákat tudott fogni —, rúgott bele a tényleg nem túl nagy halak fűzérébe, amit Árpi édesanyja gondosan a padra akasztott.
Árpád nagy önuralommal válaszolt, de gúnyosan.
— Én proletárgyerek vagyok, és a kicsi halat is megbecsülöm, őrnagy elvtárs. Maga megengedheti magának, hogy csak nagyot egyék… de ki fogom venni a horgászengedélyt.
— Ahhoz még tőlünk is kell egy jóváhagyás. Lehet, hogy megadjuk, lehet, de… nem biztos — törölte meg izzadt arcát egy hatalmas zöld zsebkendővel, ami eredetileg kapca lehetett.
Marin ott állt Zsuzsika mellett katonasapkában, begombolt zubbonyban, és odasúgta Árpinak: — Ezek parancsot kaptak, hogy téged piszkáljanak. Ne törődj velük! Holnap várlak!
Árpád dühösen vezetett, az anyja sírt, de másnap délben mégis kikocsikáztak Báziásra, nem horgászni, csak fürdeni. Csak azért is!
Ferike roppant élvezte a Duna vizét, nem akkor sírt, amikor Réka beletette, hanem akkor, amikor kivette a vízből. Árpi és Marin messze beúsztak, és szépen kényelmesen csordogáltak lefelé a langyos folyóban, észre se vették, hogy már több kilométerre elhagyták Báziást, csak akkor, amikor feltűnt Kalinovec szigete. Ilyen messzire nem merészkedett el Árpád soha, de most itt volt mellette a parancsnok, nem állt fönn a veszély, hogy egy túl hazafias határőr rálőjön. Arra gondolt, hogy a Dunát átúszni se lenne probléma éjszaka csobbanás nélkül, persze gyerekkel nem lehet.
Forró volt, és szúrta a talpukat az apró köves makadámút. Még ennél is rosszabb, ha tövisbe léptek, pedig bőven terem ezen a vidéken a bogáncs, iglice- és királytövis.
— Most elmegyünk Sándorhoz, és megiszunk egy pár üveg jégbe hűtött sört — kapkodta a talpait Marin a forró köveken. Időnként megálltak, ha tenyérnyi füves területet kaptak, hogy hűljön a talpuk. Sándor hozott vagy tíz láda sört, és behűtötte a jégverembe.
Ez a jégverem tulajdonképpen egy a hegyoldalba vájt barlang volt, a Mária Magdaléna vendéglő volt pincéje. Marin télen jeget vágatott a katonáival, beszórta szalmával, így elállt nyár közepéig.
Már nagyon szomjasak voltak mind a ketten, és pokolian égett a talpuk, mire a volt szálloda forrásához értek. Mindenekelőtt a talpukat hűtötték le, de nem ittak vizet, hogyne, majd inkább jégbe hűtött sört.
— Sört?! Honnan? Tegnap a zlaticai tisztek megitták az utolsó üveget is — tárta szét karjait Sándor, a boltos.
— Nem baj — legyintett Marin —, tulajdonképpen nem is jó így kimelegedve hideg sört inni. Inkább egy üveg jó bort. Sándor, milyen borod van?
— Borom? Semmilyen.
— Én nem is igazán akartam bort inni, inkább egy vermutot, sok-sok ásványvízzel. Ugye milyen jó lesz?
— Sajnos uraim, vermutom sincs.
— Te, Árpi! Én őszintén megmondom neked, hogy nem is akartam vermutot vagy bort inni. Inkább egy férfias konyakot! Az kell ilyenkor a fáradt katonának. Sándor, egy üveg albán konyakot ide az asztalra.
— Albán konyakot? Az elfogyott.
— Akkor olyat, amilyen van.
— Semmilyen sincs — vigyorgott az üzletfelelős, pedig lehetett volna, mert ha sör és bor csak ritkán, marószódás hazai konyak annál több volt az üzletekben.
— Milyen italod van, Sándor, azt mondd meg végre!
— Csak monopolom van, azt veszik itt az emberek, mert olcsó.
— Akkor legyen monopol, egy félliteres — csapott az asztalra Marin —, de gyorsan és két liter ásványvizet is.
— Ásványvíz az nincs, de hozhatok a forrásból. Tölthetek egy kis málnaszörpöt a monopolba? — szorgoskodott Sándor, mert málnaszörpje volt.
A nagy meleg ellenére itt kellemes hűvös helyen állt a kecskelábú gyalulatlan asztal egy kőrisfa alatt, a régi állomás peronja mellett. Az épületet már rég széthordták, egy valamelyest épen maradt szobájába költözött be a vegyesbolt.
— Árpikám, tudod mire jöttem rá? Ez a monopol nagyon jó így málnaszörppel. Te, én nem is kívánok mást, mert én pont ezt akartam inni. Ugye milyen szép az élet?! Lefokoztak, de itt vagyok, egészséges vagyok, az enyém a Duna, azt csinálok, amit akarok, azt iszom amit… szeretek — és felhajtotta a rózsaszínű löttyöt. — Még tiszta szerencse, hogy nincsen ásványvize. Ez a Mária Magdaléna forrásvíz is van olyan jó. Minek beléje a széndioxid, így még egészségesebb. Hát nem?… Most hazamegyünk, és tudod, mit eszünk? Őzsültet. Tegnapelőtt a legényeim közül valamelyik, véletlenül — kacsintott — lelőtt egy őzet. Betettük a sütőkemencébe, miután kivettük a katonák kenyerét. Még van egy egész comb! Jaj, de éhes vagyok!
— Mit beszélsz Marin? — kacagott a felesége, aki ott ült a Kozma családdal a vízparton. — Hát nem emlékszel? Tegnap a zlaticai főnökök elvitték, te adtad oda nekik. Mit ittatok?
— Áh, csak egy kis málnaszörpöt forrásvízzel, de nagyon éhesek vagyunk.
— Mit csináljak? Nekem most semmim sincs. Nem vártam vendéget — szabadkozott az asszony.
Marin fölállt és parancsoláshoz szokott sztentori hangján elkiáltotta magát:
— Őrség! Ide hozzám!
Kiadta a parancsot a lihegő kiskatonának, hozzon néhány babkonzervet a raktárból és kenyeret.
— És hagymát — toldotta meg a tisztfeleség, hogy ő is hozzájáruljon valamivel.
Árpinak nagyon jólesett a sok bab kevés hússal, mondta is a házigazdának: — Rég nem ettem ilyen jót! Jobb ez, mint akármilyen pecsenye, még az őzsültnél is jobb.
— Én eredetileg is ezt szerettem volna enni, de ha már van őzsült, úgy gondoltam… — falt be egy nagy gerezd hagymát Marin —, szerencse, hogy már nincs is.
Tíz perc múlva a parancsnok, az elégedett boldog emberek álmát aludta. Egy nagy döglégy keringett körülötte, az se tudta megzavarni.
Kaszás, az egyetlen magyar Nérasolymoson, sánta volt, ellőtték a lábát a II. világháborúban valahol Oroszországban. Itthon behívták a románok, ő átszökött Magyarországra, így aztán azok sorozták be. Bár a felesége és a gyermekei már szerbek voltak, ő még beszélt magyarul, de közben reszketett az ajka, talán attól félt, hogy téved. Legjobban a magyar katonai vezényszavakra emlékezett, ezeket harsogta, ha egy kicsivel többet ivott.
A barátja Náná, román volt és félszemű, volt vagy három-négy felesége, szerre mind otthagyták. Kaszás hordókat csinált, büszkén mondta is:
— Én pintér vagyok, hordókat gyártok, ez a Náná kádár, csak dézsát tud csinálni.
Nos, Kaszás megrendelt egy dézsát Nánánál, azt mondta, káposztának. őis meg tudta volna csinálni, de derogált neki, a hordókirálynak. Mikor belétette a káposztát savanyodni, a dézsa minden eresztékén folyt ki a víz.
— Te Náná, milyen dézsát csináltál nekem, folyik ki belőle a víz?!
— Te azt mondtad, káposztának kell, miért nem azt, hogy vizet is töltesz rá?
Ezen aztán évtizedek óta nevet a falu, már mindenki tudja, mégis újra elmondják, főleg a két főszereplő. Azért jó barátok. Az egyik magyar, a másik román, mégis inkább szerbül beszélnek, így könnyebb.
Marin, a báziási parancsnok egyszer megengedte nekik, hogy lekaszálják a füvet a felszántott határsáv és a tényleges határvonal között. Jól tudta, ezek nem szöknek át.
— Aztán mit csináltok legények, ha látjátok, hogy valaki át akar szökni?
— Azt én meglátom — mondta a félszemű.
— Én pedig utána szaladok, és megfogom — duplázott rá a sánta.
Hiába, ez a helyi érdekű humor időállóbb, és itt jobban értékelik, mint a viccolimpiászok aranyérmeseit.
Árpit nagyon felizgatta ez a történet, no nem a benne rejlő paraszti humor, hanem a kaszálás. Igen, az, hogy ő is kaszáltathatna a határsávon túl, és így beszerezhetné a téli szénát a lova számára. Marin jóváhagyta, Csika Sztánko egy hétig kaszált, aztán aláírt egy nyugtát, hogy eladott két szekér szénát a rendelőnek, amit a rajon ki is fizetett. Akkor tudta meg a doktor, hogy egy egészségügyi ló napi öt kg. szénát ehet. Jöhettek ellenőrizni, ott volt a széna a padláson, de a pénz is a fekete kasszában. És milyen jó volt, mert ebből lehetett villanykörtét, szeget, papírt és más apróságot venni a rendelőnek. Sőt Árpád egy lovat is vett. Igaz, hogy vén, sovány gebe volt, de kisegítette Málát a sáros nehéz utakon egy ideig. Amikor már nem tudott felállni, leadták a bőrét, pont annyit kaptak érte, mint amennyibe élő korában vették.
Cirkusz jött a faluba. Tarka, foltos lovak húzták a pálmafák árnyékában lubickoló szirénnel és ásító oroszlánokkal telepingált lakókocsit, ami mögé egy, valamikor jobb időket látott fiákert kötöttek. Ott álltak meg a rendelő előtt, a szemben lévő iskola nagy örömére.
— Megkérdeztem a cirkuszost, mennyiért adná el azt a fiákert, nekünk nagyon jól jönne, rugós, nem ráz — mondta Csika Szánko —, de nem akarta adni, kell neki reklámnak.
Bizonyságul a direktor azzal kezdte járni a falut. Minden utcasarkon megállt, összecsapott két cintányért, olyan zajjal, hogy Vricsegájon is meghallották, de nem sokáig. Eltörött a fiáker egyik kereke. Most már ő jött Sztánko bácsihoz, hogy eladná a fiákert, de annyit kért, amin Árpád csak kacagni tudott. Benne is megmozdult a székely ravaszság, és pont a negyedét ígérte. Nézegették a fiákert, és alkudoztak.
— De kérem, nézze meg, méltóságos főorvos úr! Valódi bécsi féderek.
— És milyen rozsdások…
— A fája pedig pácolt dió.
— Már megette a szú…
Az asszony, a kétszemélyes cirkuszi trupp másik tagja, rárivallt a férjére: Ne add olcsóbban, ez a bolond úgyis megveszi — mondta magyarul, mert azt hitte, hogy Románia szélén ebben a szerb községben úgyse értik.
— Igaza van hölgyem, de annyira bolond nem vagyok, hogy ennyi pénzt adjak ezért a roncsért — válaszolt Kozma magyarul, amitől a cigányasszony, mert az volt, nem is lepődött meg túlságosan. Huncut és egy kicsit felsőbbrendű mosollyal most már németül biztatta az urát.
— Add oda a fenébe, úgy sincs, amit kezdjünk vele.
Árpi egy kicsit kivárt, aztán ő is németül mondta: — Rendben van, akkor meg is egyeztünk, húzzák be az udvaromba a kocsit — nyújtotta a tenyerét, hogy a cirkuszos belecsapjon. Ekkor megszólalt Csiká Sztanko szerbül, mert ő nem értette mit beszéltek ezek az előbb. Árpi is szerbül válaszolt, ezt viszont a komédiások nem értették.
— Jól van méltóságos úr, de adjon hozzá egy liter cujkát áldomásnak.
— Adok kettőt! — csapott a tenyerébe a kupeckodó orvos könnyű szívvel, mert nem szerette a pálinkát.
Sztánko bácsi csak a cujka szót értette, de már neki veselkedett, hogy húzza be a fiákert. Valahonnan előkerült a sánta Kaszás is.
— Mennyit adott érte doktor úr?
— Amennyit a ló bőréért kaptam.
— A kereket majd megjavítom én, nem nagy dolog.
— Mi van itt? Itt mindenki magyar?
— Nem, csak mi ketten.
Három süldőt vágtak és egy borjút, ami szigorúan büntetendő, törvénybe ütköző cselekedet volt, de ennek „véletlenül eltörött a lába”, mit lehetett tenni?! Kellet is, mert száz személyre terítettek a kultúrotthonban, az új kollektív elnök beiktatását ünnepelték. Leváltották Csika Szlávkot, és helyébe Bouda Frantiseket válsztották meg. Dehogyis választották, kinevezték, mégpedig a rajoni pártbizottság. A régi elnököt is a párt váltotta le, azt mondják a megye utasítására. Azt is rebesgették, hogy az öreget elkapták, amikor juhot lopott a közösből. Ez sem valószínű, mert egy elnök nem kell lopjon, egyszerűen elviszi mindazt, amit akar, és ugyan ki merné ezt tőle számon kérni!ő Most már lehet, mert Csika Szlávko már nem tagja a Nagy Nemzetgyűlésnek, lejárt a mandátuma, más dísz-szerebet „választottak” a helyébe.
Nagy volt a felhajtás, cigányok és tamburások, egyik fogás a másik után, pohárköszöntők és taps. A rajoni elvtársakat meg kell tapsolni, még ha csak ímmel-ámmal is, de kötelező. Sokan jöttek, az utcán négy terepjáró és egy fekete Volga, ez a rajoni pártprímásé. Az aranyfogú főorvost mentővel hozták, és csak erőset ivott.
Bozsinkó, az iskolaigazgató is felállt, őt szívesen hallgatták.
— Druzsi!* El kell mondjak egy esetet, ami itt történt, nálunk a szomszédban. Egy szerb elment fát lopni, de megfogta az erdész, aki gyermekkori barátja, sőt osztálytársa volt. Ezért nem akarta puskával bekísérni, de hogy mégis megbüntesse, ráparancsolt: vetkőzzön le csóréra. Aztán egy fához kötözte, és otthagyta. Jöttek a szúnyogok, és dagadtra szívták magukat a véréből. Hajnalban egy másik fatolvaj settenkedett arra, ez is barátja volt. Mikor meglátta rajta a sok szúnyogot megijedt, és két kézzel kezdte leseperni róla. „Ne! Ne! — könyörgött a megkötözött — hagyd őket rajtam, ezek már jóllaktak, ha lesepred, újabb éhesek jönnek.”
Mindenki megértette, hogy az elnökváltásról van szó. Legjobban Bouda, az új elnök tapsolt, és úgy ölelte meg Bozsinkót, hogy közben a hátáról két tenyérrel palta le a képzeletbeli szúnyogokat.
Magyarruhás lányok a tánccsoportból hozták az újabb fogásokat, Réka is beszállt egy madzsárácba. Árpád pedig arra gondolt, hogy is juthatott eszébe elhagyni ezt a helyet, ezeket az embereket? Úgy érezte itthon van, és ha a legnagyobb problémája, ami még reá vár megoldódik, örökre itt is marad.
Réka átszaladt az utca túloldalára, hogy megnézze Milorád, a pap leánykáját, mert megígérte, erre a gyerekre ő vigyáz, és ma egy kicsit lázas volt. Nem sokáig volt oda, feldúlva, sírásra készen jött vissza.
— Amikor kimentem utánam jött a főorvos, hogy mérjem meg a vérnyomását, mert fáj a feje. Bementünk a rendelőbe, én tenném föl neki a vérnyomásmérő mandzsettáját, de ő mást akart. Elkezdett ölelgetni, és megpróbált levetkőztetni. Nézd, a blúzom gombját is leszakította. Meglöktem, részeg is volt, én kiszaladtam — most végre elsírta magát.
Árpád kiitta azt, ami még a poharában volt, és körülnézett, de nem látta az aranyfogút. Fölpattant.
— Ne bomolj! — húzta vissza Réka — ne csinálj újabb bajt, van nekünk elég nélküle is. De el kellett mondanom.
Árpád kirohant az utcára, de a mentő már nem volt sehol.
Nem ivott többet, de sokat töprengett azon, hogy mit csináljon? Ha úgy tesz, mintha nem tudna semmit, ez felbátorítja a főorvost, és máskor is zaklatni fogja Rékát. Ha felpofozza? Jaj, ez lenne a legjobb, de akkor neki befellegzett, mert az aranyfogú tönkreteszi. Ha csak megmondja, hogy ez mégse volt szép, az a primitív barom tutyi-mutyi férjnek fogja tartani, akit ki lehet játszani. Sehogyan se jó… És ezt a szép mulatságot is elrontotta, de a legszörnyűbb az, hogy ilyen ganéjvezetőktől függ a sorsunk.
Másnap reggel Marin telefonált, hogy Báziáson egy embert megmart a vipera, azt a csupaszképű kecskepásztort, aki szifiliszes is volt, és veleszületetten gyengeelméjű. Az se biztos, hogy az, ami megmarta vipera volt, mert van itt más kígyó is bőven, de hátha mégis? Ilyenkor kígyóméreg-ellenes szérumot kell adni.
Milyen jó, hogy van egy Zsuzsikája, maga mögé ültette a kecskepásztort, és máris robogtak Bosnyák felé. A mentő ki tudja, mikor jön, ha egyáltalán jön, itt pedig emberéletről van szó! Lassan hajtott, mert az emberke minden kanyarban pontosan az ellenkező irányba hajolt ki, de szerencsére erősen kapaszkodott, mert nagyon félt.
— Már pedig szérumunk, az nincs! Miért pont itt lenne, ahol olyan gyakori a kígyómarás? — tárta szét karjait Mark Frici bácsi. — De beszéljen a főorvossal, most jött be, a párthoz készül.
Tényleg ott volt, a rovarírószerrel sárgára pácolt szobájában. Megijedt, amikor Kozma doktor, kopogtatás nélkül belépett. Óvatosan az asztal mögé húzódott, és biztonságból a széket is maga elé tolta. Árpád utána, és megmarkolta a nagy bogra kötött vörös nyakkendőjét.
— De kérem, nyugodjon meg! Doktor úr, kérem… De nem történt semmi… Igazán! Becsületszavamra mondom, nem történt semmi — emelte föl mindkét kezét.
Árpád neki lökte a falnak, a feje nagyot koppant, de a nyakkendőjét nem eresztette el.
— Mit akar? Mondja meg, mit akar?!
— Viperaellenes szérumot a betegemnek — mondta halkan, és nagyon élvezte a helyzetet.
— Í-igen! Igen!…Természetesen. Utánanézek. Telefonálok, csak nyugodjon meg — próbálta kiszabadítani magát, de sikertelenül, le is pattant az ingéről a legfelső gomb. — Szerzek szérumot, de most már hagyjon békén! — keményített a hangján a főorvos.
Árpád még egyet rántott a vörös nyakkendőn, de olyan nagyot, hogy a lélegzethez alig jutott főnök előre bukott, és kiesett a protézise. Az a szép, csupaarany felső fogsor koppant a sárga padlón. Négykézláb mászott az asztal alá, pártos nyakkendője végigsöpörte a mérgezett deszkákat.
„Most milyen jól fenéken lehetne rúgni” — gondolta Árpi, de nem tette.
— Idefigyelj, te trágyalé! — nézett le a főnökére. — Ha még egyszer, hangsúlyozom, ha még egyszer rá mered tenni a kezed a feleségemre, szétverem a pofádat. Megértetted?
— Hányszor mondjam, hogy nem történt semmi?!
— Meg se próbáld, mert lenyeletem veled a protézisedet, hogy aranyér lesz belőle.
Nagyon elégedett volt önmagával, úgy érezte megbüntette a fickót, még hozzá úgy, hogy nem fog eldicsekedni vele. Azzal is tisztában volt, hogy ez az aranyszájú asztalos meg fogja bosszulni magát, ő lesz a fekete bárány a rajonban, és mindenben hibát fog keresni, és persze találni ezentúl.
Berúgta a motort, az egyből indult, meg is simogatta Zsuzsikát, mert nagyon szerette. Mielőtt ráült volna megszólította egy férfi, aki civil volt, mégis látszott rajta, hogy katona.
— Doktor elvtárs! Hajtson be azon a zöld kapun. Megértette?
— Értem, értem, de mi van ott?
— A Szekuritáté. Fazecaş kapitány várja. Most rögtön!
Legszívesebben elviharzott volna, de tudta, azt nem lehet.
A kapu azonnal kinyílt, behajtott az udvarra, egészen hátra. Valami disznóólféleség mellett állt meg, ahonnan furcsa hangokat hallott, de nem disznóröfögést. Kíváncsian bekukkantott, és megrémült attól, amit látott. Négy-öt ember szilvakékre vert dagadt arccal, megbilincselve fetrengett a mocsokban. Az egyik mozdulatlanul feküdt, talán már nem is élt. Gyorsan elfordult, mintha nem is látott volna semmit, annál is inkább, mert a civil katona karon fogva vezette be a házba.
Ott ült Fazecaş és persze a sziszegő felcser is. Kozma doktornak egy széket mutattak, távol az asztaltól, a sziszegő zsebre dugott kezekkel néhányszor körbejárta, de nem szóltak egy szót se. Sokáig.
— Nem vagyok magával megelégedve, doki! — törte meg a csendet a kapitány.
Árpád arra gondolt, most felelősségre vonják, amiért megfenyítette a főorvost, de rögtön el is hessentette ezt a feltevést, mert erről még nem tudhatnak. Még ők se! Sajnos nagyon hamar rájött, miért elégedetlen vele a szekus, és jeges félelem borzongott végig a testén.
— Maga nem akar velünk kollaborálni. Nagyon rosszul teszi fiatalúr, mert aki nincs velünk, az az ellenségünk. Ha nem vette volna észre, itt csak az történik, amit mi akarunk, mert mi vagyunk hatalmon!… Úgy értem, hogy a Párt. Úgy érezte politikából ennyi elég, és visszatért a saját szakmájához. Aki nem engedelmeskedik nekünk, azt…— és jobb kezével olyan mozdulatot tett, mintha leseperné az asztalt.
Árpádban felötlött a dagadtra vert szerencsétlen emberek képe.
— Még meddig várjunk azokra a jelentésekre, amiket megígért?
— Én nem ígértem semmit.
— Dehogynem!
— Jó. Azt mondtam, ha ellenséges megnyilvánulásokat látok, majd szólok, de ilyenről nem tudok. Mit írjak?
— Azt, amit tegnapelőtt Sztojákoviccsal beszélt — nézte a jegyzeteit a főnök.
Árpád elmosolyodott, mert nagyon viszketett a nyelve, hogy elmondja, amit Sztojákovics bácsi mesélt: „Kiderült, hogy ki rondított oda a milícia padlójára. Tudja ki? A maga vadásztársa, a kopasz. Ő dicsekedett el vele Dráginál, a büfében. Mindenki tudja, hogy haragszik a milicistánkra, mert az megfogta, amikor deszkát lopott a kollektívből, be is zárták egy pár hónapra, de nem fél, mert aláírt a szekunak. Besúgó!”
— Kérdem, miről beszéltek?
— A báziási teknősbékákról.
— Maga bolondnak néz minket?
— Igen… és még valamiről — csúsztatott Árpád — eldicsekedett az öreg, hogy van egy cigány szeretője. — Azt remélte ezzel fellazítja a hangulatot, de nem sikerült.
— Mi újság a két jugó fiúról?
— Nem tudom, de Bozsána haldoklik, most már csak napjai vannak hátra.
— Nagyon jó! — dörzsölte össze tenyereit a kapitány —, akkor a temetésére eljön mind a két bátyja. Ügyes legyen doki, kérdezze ki őket!
Ekkora aljasság hallatára Kozma félelme elmúlt, határozottan vágott vissza: — Nem kérdezek senkitől semmit! Nem vagyok besúgó!
— De majd lesz! — tett eléje egy ív papírt és töltőtollat a kapitány: — Írja, amit diktálok: Alulírott Kozma Arcadie kötelezem magam…
— Én ilyet nem írok — nyögte ki Árpád, pedig maga előtt látta a disznóólba zártakat.
— Nem?! Akkor most itt hagyjuk magára, hogy gondolkozzon — kimentek, és bezárták az ajtót.
Órák teltek el. Árpád eleinte dühös volt, aztán elkezdett félni, végül úgy érezte, nagyon kell vizelnie. Dörömbölt az ajtón.
— Meggondolta magát? Aláírja?
— Nem! Vizelni akarok.
Amikor visszakísérték, a kapitány egy dossziét lapozott.
— Nézze Kozma, nem mondom, hogy doktor, mert maga még nem az. Itt van a vásárhelyi jelentés magáról: Kozma Arcadiet kizárták az orvosi egyetem hatodévéről kommunistaellenes, pártellenes, szovjetellenes tevékenységéért. Ezt mi régóta tudjuk, de reméltük, magának megjön az esze. Nézze, ha vissza akar kerülni az egyetemtre, és orvosi diplomát akar szerezni, írja alá ezt a kötelezvényt, és legyen a kollaboránsunk. Ha nem, soha nem lesz diplomás orvos, felcser marad élete végéig.
Kozma Árpád hidegen gondolkozott. Ha aláírja, teljesen kiszolgáltatja magát ezeknek a vadállatoknak, és egyfolytában zsarolják. Ha nem írja alá, akkor üldözni fogják, nem lesz diplomája, de legalább nem kell szembe köpnie magát minden reggel a tükörben, amikor borotválkozik. Nemet intett, és hátat fordított nekik. Valaki beszólt az ajtón:
— Kapitány elvtárs, megdöglött egy disznó.
— Ássák el. De jó mélyre. — Hideg szemei meg se rebbentek, amikor az orvosra nézett. — Maga Kozma, még gondolkozzon! Mi ráérünk.
Ismét kimentek.
És Kozma gondolkozott. Egy dologban biztos volt: nem ír alá semmit, és két-három napon belül átlép a határon Rékával és a gyerekkel együtt. Most már idegesítette a többórás fölösleges várakozás, ő már úgyis eldöntött mindent, és ezen nem változtat.
Végre bejött, de csak a sziszegő.
— Rendben van, ha nem akarja hát nem, de figyelmeztetem! — és pisztolyát az asztalra tette, megpörgette, végül úgy állt meg, hogy a csöve Árpádra irányult, — Figyelmeztetem, itt nálunk lőnek! Dokikám, itt lőőőőnek! Éles tölténnyel… a határ mellett is. Vigyázzon, hogy vezet, rossz az út. Nehogy eltévedjen!
Már alkonyodott, amikor kieresztették a zöld kapun, de boldog volt, amikor az becsukódott mögötte. Pont akkor egy fiatal nő lépett be, felismerte, Ljubinka volt. Furcsállta, hogy Zsuzsikát nem ott találta, ahol hagyta, hanem a műhely előtt.
A Duna-parti büfében sört mértek, ami ritkán fordul elő, és nem is volt hosszú a sor. Árpád két korsóval hörpintett föl, soha még ilyen jól nem esett neki ital, ma még nem evett, és vizet se ivott.
Zsuzsika egyből beugrott, de a lámpája nem gyulladt ki, se a hosszú, se a rövid fázis, pedig már sötétedett. Annyi baj legyen, gondolta, olyan jól ismeri az utat, hogy behunyt szemmel is hazatalál. Felült, és indított. Erre még emlékezett.
A harmadik faluban találtak rá vérző fejjel, önkívületi állapotban az összetört motor mellett. Nekiment egy sziklának.
Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 11:01 :: Bárányi Ferenc
