Reggel már fáradtan ébredtél, és az apró panelkonyhában kilöttyintetted a kávét, amikor az órádra pillantottál. Hideg volt, kint ólmos felhőket kergetett a szél.
A kávé gyorsan száradt, barna foltot hagyva a terítőn és a nadrágodon. Sietni kellett – sietni, sietni –, mint mindig. Valamit még motyogtál magadban indulás előtt, olyan elköszönésfélét.
Tudtad, hogy le fogod késni a kettest, és le is késted. Elfelejtetted az esernyőt, ezért bőrig áztál…
Bent, a munkahelyeden, rutinszerűen tetted a dolgod, akár egy robot. Nem volt semmihez kedved, fejben valahol máshol jártál. Néha előfordul ilyen is – gondoltad –, miközben kibámultál az eső áztatta üvegen, és szórakozottan firkáltál a golyóstolladdal.
Légüres térben létezni, kliséken keresztül kommunikálni, azt hitted, neked ez jól megy. Azért ez mégsem volt a te napod.
Délutánra úgy érezted elfogynak az élet apró kis örömei, és ilyenkor te is, mint a többiek, bénultan meredsz az elmúlás szürke torkába. Mit lehet tenni? Mindenkinek tovább kell lépni a saját rögös útján.
Amikor hazaértél, otthon se találtad a helyed, az átlagos, kiszámítható dolgok ma inkább bosszantottak. Végül történt valami.
Levettél a polcról egy kopott borítású könyvet, óvatosan letörölted róla a port, találomra kinyitottad, és olvasni kezdtél. A betűk szavakká álltak össze, a szavak mondatokká, és varázsütésre minden megváltozott:
Megtörtént a csoda. A fák kizöldültek, a madarak újra énekelni kezdtek, és a kertben kinyíltak a színes virágok. Az ablakon balzsamos szél áradt be, alaposan összekócolva a függönyt. A zápor elcsitult és az ázott föld kipárolgásából, szivárvány ragyogott fel a nyugati égen.
A történet behúzott, elégedetten dőltél hátra. Úgy érezted, minden a helyére került…
