Lépteid sorjáznak a füvön,
szíved dobban, egyre sebesebb
futsz önmagad elöl,
de lehet,
hogy éppen önmagad keresed,
nyomodban liheg
a múló idő,
néha beér,
majd megragadva vágyad,
kergetőzve, köddé válnak.
Lépteid sorjáznak, a tüdőd reszketeg
a levegőt kapkodod,
szád széle megremeg,
légtelen a múltad
fojt a gondolat,
futsz,
kergeted önmagad
a semmibe.
Lépteid sorjáznak az út menti porban,
a rétről halál illata száll
föl,
és te eltűnődsz
van még eljövendő időd?
és átrendeződnek a vágyak
sok mi fontos volt,
most porba rántva
tűnik el a semmiben,
míg lelkedből
pillekönnyűvé válva hullnak a kövek,
megfelelésvágy, félelem,
semmiből a semmibe.
Lépteid sorjáznak a füvön,
könnyű szellő lebben a talpad alatt,
suttogva, csendben
lélektől lélekig hallható a dal:
,,Várj, ne félj, fuss bátran,
én örökkön megtartalak.”
