Gyalay Korpos István : FEHÉR HAJÓK negyedik rész: GROGGY 2

Nyomtatás

GROGGY 2.

EINE KLEINE NACHTMUSIK

A távolban lévő ember lelke, amikor hazagondol, mindig valami kedves, megszokott dolog vagy hely felé száll, de annak a jövőjébe érkezik. Nagyon sötétre sikeredett az itthon hagyott dolgok előrelépése.

Zolinál soha nem látott rend fogadott, két bőröndje bezárva, letéve az ajtó elé. Zoli színjózan, mindenből kiábrándult, mi több, kétségbeesett. Az általam ajándékként hozott sörösüveg láttára csóválta a fejét, de kinyitotta. Két hosszú korty után közölte, hogy ügyesek vagyunk, szívből örül a csapat sikerének, sajnálatosan ennek már semmi jelentősége, ugyanis időközben a dolgok megváltoztak. A városi, a megyei Sportbizottságok hangot és véleményt módosítottak. Az új irányelvek szerint a tömegsport kerül előnybe, ez fog megkapni minden támogatást, az úgynevezett elit szakosztályok, bármennyire megszokottá, hagyományosokká váltak valamely településen, mint a vívás, tenisz, ökölvívás, talajtorna, vitorlázás, nem beszélve a tarok, bridzs társaságokról, mint burzsuj időtöltési formák megszűnnek. Az elvtársak megokolása a következő: megengedhetetlen, hogy bárki, bármilyen indokkal kivonja magát a Párt által megkövetelt intézményes keretből. Menjen a proletár kuglizni, mezei síkfutásra, annak jött el az ideje. Vihogva folytatta: ez semmi, az íróknak meghagyták, hogy évente egy vagy két remekművet kell szállítaniuk, a nélkül nincs fizetés, sem egyéb közlési lehetőség. Ha láttad volna, valósággal acsarkodva beszéltek velük. Úgy néztek ki, a gyűlés után, mint a megvert kutyák, csak éppen nem vonítottak.

— Képzeld, kvótát írtak elő. Engem például falura irányítottak, évente tíz nagyon jó, és két-három kiváló sportolót kell szállítanom. Ezen kívül, a sportmozgalomból azonnali hatállyal kiszűrik a kétes egzisztenciákat, a kulákszármazékokat, beteges hajlamúakat és így tovább. Szerintem, akár be se menj az Irodába. Puiu már nem a nép ellensége, pár napon belül ki fog jönni, de számára vége a sportvezetői pályafutásnak. Hogy mihez kezd? Nem tudom. Pintér elvtársat kirúgták a Belügytől, kétes ügyekre derült fény. Most éppen állást keres. Kiderült, például, hogy pontosan ő vágta fejbe pezsgősüveggel Ács Titit. A barátodat. Na, egy félóra múlva indulok falura. Még látjuk egymást. Remélem. Szervusz!

Utána az volt, hogy elmentem az edzőterembe, kivettem a kesztyűimet, a törölközőmet, jól bevágtam magam után a vasajtót, és ezzel a közel 3 évnyi kínlódást, reménykedést. Tehát vissza a sötétségbe, ugrókötelezve lesni tovább az esetleges előtörési lehetőséget, még azon az áron is, hogy sokkal fájdalmasabb lehet, mint az utóbbi. Groggy.

Nem úsztam meg a felokosítást. Városunkban naponta tartották a propaganda előadásokat, ahova mindenki kötelezően hivatalos volt. A gyűlések az iskolám dísztermében folytak, szakadatlanul, kis szünetekkel, váltott elnökséggel. Az ajtókat „Rendező” karszalagos elvtársak őrizték. Ötön ültek a piros posztóval letakart asztalnál. A gyűlésvezető bejelentette a napirendi pontokat. Nem volt nehéz megjegyezni: Felvilágosító lakósági összejövetel. Nem létezett üres terem, nem elfoglalt szék vagy pad. Ha nem lett meg telt ház, behozták a szabadnapos tűzoltókat, a téglagyári munkások egy részét, vagy akit éppen az utcán elkaptak.  A gyűlésvezető, egy szűk mellű, nagyfejű emberke, olyan erős hanggal, hogy az utolsó padban ülők is, vattát vagy zsebkendő sarkokat dugdostak a füleikbe, szólásra emelkedett.

— Tehát, tisztelt hallgatóság! Még egyszer elmondom, amit tegnap és még azelőttről, unós-untalanul ismétlünk: ezekben a napokban, hónapokban, évekről nem beszélek, mert sürgős a dolgunk, egy új világ alapjait rakjuk le. Minden ehhez hasonló gyűlés egy-egy tégla, az egészséges alappillér megerősítéshez. A tégla kifejezést, persze, be kell helyettesíteni a felvilágosított emberek megértő-igenlő hozzáállásával. Átadom a szót belügyi szakértőnknek. 

A bőrzakóba öltözött, bőségesen izzadó belügyi szakértő direktebb volt:

— Anyagilag, már 48-ban kihúztuk a kizsákmányoló osztály méregfogát. Az államosítás sikeres volt, jelenleg minden termelési eszköz az új rendszer érdekében dübörög. Később, mint ismeretes, bekövetkezett a falun élő legreakciósabb réteg, a kulákság felszámolása. Menetközben, a nyíltan ellenállókkal, szabotőrökkel kellett leszámolnunk, de harcunk korántsem ért véget. Ugyanis, jelenleg is közöttünk élnek a múlt visszavárói, a múlt rendszer kizsákmányoláson alapuló társadalmi viszonyainak haszonélvezői, és a többi alja népség, akik fáradtságot nem kímélve, egyre ássák új világunk erkölcsi gyökereit. Ezekkel is le fogunk számolni. Minél hamarabb, és könyörtelenül fog ez megtörténni. Gondolom, észrevették, ha nem, hát kövessék figyelemmel, az ezzel megbízott elvtársaink fáradozását, szakadatlan törekvését, hogy eltávolítsák az útból a kétes egzisztenciákat, kulákszármazékok seregét, kiszűrjék a befurakodókat, akik, ha nem vagyunk éberek, közénk hurcolnák kispolgári csökevény-hozományukat, kompromittálva, gyengítve ideológiai tisztaságunkat, ezzel fékezve diadalmas előretörésünket a népi demokrácia, a szocializmus, és nagy cél, a kommunizmus felé vezető utunkat.

A szónok kinyújtott újjávall a plafon sarka felé mutogatott, mintha onnan érkezne a várva-várt kommunizmus, közben valahogy befejezte a hosszú mondatot, tenyerével szárazra törölte az arcát, és folytatta.

— És ezt teszik éjjel-nappal, tudatosan, gyűlölettel telve. Miért? Mert ez a céljuk. Még egyszer ismertetem a gáncsoskodások formáit: a munkamenet lassítása, a kollektív munkaszellem gyengítése, lógások, az ellenőr elvtársak félrevezetése, álhírek kitalálása és terjesztése, és így tovább. Mivel, most és itt, e teremben, tanulók, békés állampolgárok, háziasszonyok vannak jelen az ő egészséges életvitelüket negatívan befolyásoló dolgokra fogok kitérni. Mi az, hogy tánciskola? A dolgozó nép táncait nem kell tanítani. Mi az, hogy templomi énekkar? Alkalom a sugdolózásra. Kérem, a papok maradjanak elhivatottságuknál, ne próbáljanak tömegbázist képezni. Mert ez a dolog veszélyes, annál is inkább, mivelhogy nincs Isten, már a kiindulási alap téves. Nem is, hamis! Ez tűrhetetlen. A sport terén: megengedhetetlen minden olyan tevékenység, ami elit, exkluzív jellegű csoportosulást, jelenlétet, felszerelést, exkluzívnak tekinthető oda-vissza versenyeket feltételez. Halljunk oda, Jacht-klub! Halljunk oda, fehér cipő, fehér nadrág, angol szavak használata, fityfene! Mert mit is jelentenek ezek a dolgok valójában: hatalmas ivászatot és egyéb szégyenletes praktikákat, az elért győzelem, vagy éppen a vereség okán. Már meg is tettünk bizonyos adminisztratív lépéseket, amelyeket továbbiak fognak követni. Most átadom a szót az ideológia frontján dolgozó elvtársnak.

A teremben köhécselés, néhányan ki akarnak lépni, de az ellenőr elvtársak ébersége nem csökkent. Az ideológus hatalmas zsebkendővel megtörölte az arcát, majd miután jól megszemlélte az izzadtság nyomait, elrakta a rongyot, és neki lódult.

— Minden meg fog változni. Minden. Az egymásközti megszólítás, az utcán, az otthon használatos beszédmodor. A durva beszéd, az útszéli kifejezések undort fognak kelteni azok irányába, akik használni merészelik. A könyvekben elbeszélt történetek célirányosítva fogják tükrözni a megtörtént eseményeket. Csupa nagyszerű dolgokról fogunk ezentúl olvasni, például a munka frontján elért győzelmekről, és így tovább. Nem lesz többé hőbörgés, mellébeszélés, hogy így, meg úgy! A szellem úgynevezett szabad szárnyalása ürügyén írt erkölcstelen tartalmú, kitalált eseményekről szóló, erotikus fércmunkák, ponyvaregények ki fognak űzetni mindenhonnan. A művészet, mint olyan, persze megy tovább, mert megállíthatatlan, akár az általános evolúció folyamata, de az alkotási módszer: hogyan tekintsünk egy műre, tehát a szemlélet, meg fog változni. Gyökeresen. Feltevődik a kérdés, szerintem jogosan, hogy mi történik a megbízhatatlan, nem egészséges származású egyénekkel, akiket ezen túl fékezni fogunk, nem mi — az elnökség felé intett — a társadalom és erre specializált szervei. Hát, át fogjuk őket nevelni. A gyerekeiket főleg. Az egyéni sorsok ennek függvényében alakulnak. Szeretném érzékeltetni önökkel, a köztünk már szokványos megszólításmód szépségét. Az a szó, hogy „elvtárs” valami légiesen finom fogalmat fejez ki, olyasmit, hogy ő és én, mentálisan, tudatunk legmagasabb szférájában azonosak vagyunk, gondolkodásunk, ítéletünk azonos, nincs deviáns vélemény. Nem taglalom tovább, csak annyit mondok még el, hogy a mi ideológiánk teremtette elvtárs szót, ezek szerint, minden megkötöttség nélkül használhatja egy fiatal, amikor idősebbet, szolit meg. És így, egyre tovább bővül az azonos elvűek sora. Az urak, kegyelmes urak neveikkel, megszólítóikkal együtt szemétdombra kerülnek, a durva, vulgáris beszéddel együtt, amely már egyáltalán nem jellemez bennünket.

Az előadó újra végigtörölt az arcán, pihegve kutatott valami után a zsebében. Mindenki várta a pauzát. Az ülésvezető azzal jelentette be a szünetet, hogy hatalmas hangján felszólította az elnökség tagjait: gyertek elvtársak húgyozni!

A rendező elvtársak éberségét kijátszva sikerült kijutnom a folyosóra és onnan tovább, le a lépcsőkön a hátsó udvarra vezető alagsori ajtóhoz. A folyosón senki. Már azon se törtem a fejem, hogyan tovább? Mindenfelől az a veszély fenyeget, hogy az új társadalom páriájává válok, ha még nem vagyok az, átnevelnek, azzá tesznek egy olyan bűn nevében, mint a kulák eredet, amihez semmi közöm. Jön valaki, már meg is érkezett, előttem áll, beszél hozzám, de nem látom őt, mert könnyes a szemem, nem hallom őt, mert abba a keserű világba, ami körülvesz, nem hatol be semmi.

— Azt hitted, nem talállak meg? Azt hitted, engedlek világgá futni? Végig az arcodat néztem, jó, hogy nem robbantál fel. Na, nyugodj meg. Lehet már normálisan beszélni veled? Mondj valamit, azután leülünk ide, valahova, és tervet kovácsolunk, csak mi ketten, hogyan is legyen tovább? Jó?

Jolánka, az Iskolánk KISZ szervezője állt előttem, rázta a vállam.

— Erős fiúnak ismertelek, nem létezik, hogy ne beszélj velem.

Belemarkoltam dús fekete hajába és a mellemre húztam

— De igen, beszélek veled, elvtársnő, figyelj ide: tíz apró kulákcsemetét fogok az új világotokra szabadítani, tíz égő szemű gézengúzt, legyen átnevelni valótok.

Jolánka ellökte a vállam, megrázta a haját, tovább lépett, majd visszaszaladt.

— És egy világszép szöszke lánykát, aki majd fog segíteni, rendezni őket, miután megszoptattam az egész reakciós népséget. Szervusz!

A Zsidvei vasútállomáson rajtam kívül még két vagy három kosaras kofa, a postavagonból drótozott ajtójú ládában hat lúd, és Mátyáska szállt le. Mátyáskát mindenki ismerte, ő volt a postás, a környék legrámenősebb zöldséges kofájának férje, és az, az ember formájú fehér holló, aki négy nyelvet ismert és haton beszélt, az utóbbi kettőn csak részegségében. Erre az adottságára nagyon büszke volt, de a valóság az volt, ha tíz nyelvet bírna, akkor is nehezen lenne érthető, amit mond, ugyanis Mátyáska dadogott. Nagyon erősen dadogott, főleg amikor ingerült volt. Kérdésemre, merre induljak úti célom felé, két karral mutatta, de mire befejezte a szóbeli útbaigazítást, már a hosszú jegenyesor kezdeténél jártam. Három kilométer vagy öt, nem volt egyértelmű a deszkalap-nyílra felírt szám, a sok áthúzás, meg a felette levő ágak lakóinak tevékenysége miatt. Akár három, akár öt, hosszú út vár rám. Hosszú és kínzó, a dög meleg és a bokáig érő por miatt.

Rufus és Inge megígérték, hogy a faluban, a ház előtt várnak. De addig még sok van, tehát elmondom kicsodák ők, és hogyan kerültem erre az átok, bokáig poros útra. Egy Segesvárról kényszerkitelepített szász családról van szó. Az apa a vagyona, háza, tehát mindene elkobzásának órájában agyvérzést kapott. Azt se engedték meg, hogy a saját ágyában fekhessen. Egy szomszéd házban szenvedett ki pár óra múlva. Üvegvattát szállító teherautón hozták a családot a barakkokhoz, ahol mi is laktunk. Hermina az anya, Rufus, a velem egyidős nagyfiú, Rolf a kisebbik ifjú és Renáta egy hatéves lányka. Csak egy vékony deszkafal választotta el a két családot, őket és minket. Rufus rövidlátó volt. Rolfot rövidesen, egy besztercei távoli pap rokon vette magához, annál is inkább, hogy a fiúcska lelkész akart lenni. Renáta a gyári kantinban hordta a kenyeres tárcákat az asztalokhoz, Hermina takarítónő lett a gyári Poliklinikán, délután a fogorvosi rendelőben segített.

Rufus jól beszélt magyarul, látáshibája miatt, a Zsidvei Szőlészeti-borászati Szakiskolába iratkozott be. Nagyon jóban voltam ezzel a szelíd, hórihorgas szász fiúval, sőt segítettem is rajta, ugyanis véletlenül értesültem Csiky Dani bácsi hagyatékáról. A helyzet az volt, hogy az öreg meghalt. Nem most, régebben. Az iskolában valaki mesélte, hogy nem maradt más utána, csak a háza, egy pár pipa, dohányzacskó, meg vagy öt szemüveg. Az öreg rövidlátó volt, állandóan újabb és újabb okulárékat szerzett be, a régieket pedig megőrizte.

Az, hogy az öreg meghalt, ez baj volt neki, Franciska néninek megkönnyebbülés, mert már nem bírta az örökös házsártoskodást, nekünk pedig tiszta haszon lenne, ha a barátomnak, Rufusnak találnánk egy látószemüveget. Tehát, még azon délután, ahogy megjöttem Resicáról elmentünk megkötni a vásárt.

 Bársony asztalterítő lelógó bolyhokkal, vizespohárkészlet, ánizslikőr egy festett hasas üvegben, sós aprósütemény, és az asztal közepén egy nagy üvegtál, tele fényképekkel. A falon, díszhelyen I. Ferenc József császár arcképe, még abból az időből, amikor jól nézett ki, és őt is jónak látták alattvalói, érdemesnek, hogy kifüggesszék képét akár a hálószobákba is. Itt az ebédlő faláról nézett a salátástálban meggyűlt, jórészt szépiában rögzített történelem-halomra.

— Tudod, meguntam, hogy minden házkutatás alkalmával újabb és újabb képeket kotornak elő az elvtársak valahonnan, és az orrom alá tartva, faggassanak, hogy ez meg ki, hol lakik, kicsoda, majd körülmutogatva röhögnek: nézd, milyen burzsuj pofája van az illetőnek! Kitettem valamennyi emlékemet, ide az asztalra.

Különös volt a szoba, akárcsak a Franciska néni háza, az udvar, meg minden, ebben az dicsőszentmártoni felsősori utcában. Amíg a néni az almárium feneketlen fiókjában az ide-oda elhányt pápaszemek után kutatott, nézegettem a képeket. Franciska néni egy régi al-dunai hajós családból származik. Házuk volt Orsován, laktak Szerbiában, Ausztriában, meg egy csomó más helyen, az apa munkahelyei szerint. Dani bácsi matróz volt, utóbb főgépész, és mivel elege lett a balkáni zűrzavarból, ide hozta a feleségét, miután megvették ezt a szép házat. Gyerek nem született, rokontól fogadtak örökbe egy lánykát. Most már az sincs. Megöregedtek, az utolsó években rágták egymást, és egyre nagyobb félelemmel néztek a jövő felé, ugyanis, az elvtársak szemet vetettek a házra, és ezt meg is mondták.

— Na, itt vannak az okulárék. Nézzétek meg, ha jó valamelyik, vigyétek.

Az egyik megfelelő volt és Rufus diadalmasan nézett körül.

— Mennyibe kerül?

— Semmibe, fiam, majd az ősszel felvágod a télire való tüzelőmet. Jó?

Likőrrel kínált. Franciska néni is töltött egy pohárkával. Mielőtt felhajtotta volna az italt, a poharat köszöntésre emelte a Császár arcképe felé.

— Akárki akármit mond, jó Császár volt. Nagyanyád a múltkor itt volt nálam és felhányta, hogy közel tízmillió halott, és hazánknak háromnegyed része terheli a lelkét. Mondtam is a Tekintetes Asszonynak, hogy „Janka néni, nekem Dani azt mondta, hogy végeredményben egy rendes sváb volt, és ez ritkaság a császárok között.” Prosit!

Inge jött utánunk, siettette Rufust, el kell érniük az esti vonatot. Inge, egy borvidéki szász lány, szép, sudár, csak németül tud, és munkakényszerben szenved. Állandóan tesz-vesz, mostanra, tehát tizenhét éves korára, olyanok lettek a tenyerei, mint a keserűlapi levele. Most is, ahogy bejött, kisztihandot mondott, összepakolt minket, és ki a házból. Ők ketten futva az állomás felé.

Az úton beér Mátyáska, felvesz a kétkerekű homokfutóra, rácsap a ló farára, és hogy teljen az idő, társalogni kezd. Előre mutat, a távolban előtűnt házakra:

— Ba-bakszászok! Ne-nem? Smu-smucignép! Ma-magyarok nem pú-puszinép. I-itt, cváj ma-magyar já-járt, Á-Árpád és Má-Mátyáska!

— És mostanában, Árpád után?

— Hó-hogyne, Hi-hitler és Szta-Sztalin Jó-Jóska a-akartak. Ne-nekik se ment. Be-belehaltak.

— És te, Mátyáska?

— Én? A-ahova me-megy az a-asszony, ne-nekem jó! A szá-szája miatt!

— Mondj valamit a falusiakról. Nem csak azt, hogy smucigok.

Akkorát röhögött, hogy még a ló is visszanézett.

— Az a-asszonyok, na-nagyon szé-szépek, tú-túlértek, i-idegesek, ni-nincs aki me-megdugja ő-őket. Férjek, fi-fiúk ka-kampec, ka-kaput. Te-temetőben, itt-ott. Én ho-hoztam a pa-papírokat: a Fű-fűrer kö-köszöni.

— És ha nincsenek férfiak, hogyan megy tovább az élet?

— Hó-hogyan? Do-dolgoznak, m-mint a va-vadak, este e-eszik a sa-savanyú e-egrest, ma-marják egymást, tá-táncolnak, lesik, ki jár na-nadrágban e-errefelé. Te ki-kihez mész?

Mutatom a papírcetlire felírt nevet.

— Jo-johannis? Na, ba-barátom i-gyál ví-vizet, jó sokat, most, mert a-azt se a-adnak a-annál a há-háznál. Várj csak, van ó-ott egy Flo, fi-fi-nom fa-falat le-lenne, de bo-bolond. Egy ke-kerék ide, vagy o-oda, Má-mátyáska n-em tudja.

Amikor megláttuk Rufust és Ingét a kapu előtt integetni, valósággal megkönnyebbültem. Mátyáskának ehhez is volt hozzáfűzni valója.

— V-vak fiú!

— Dehogy vak, most találtunk neki új szemüveget. Integet! Tehát meglátott.

— H-ha lát is vak. I-inge le-letöri vele az á-ágyat, minden é-éjjel ein, cváj, dráj-szor, a vak fiú i-igavonó má-má-snap, é-és a-azután, mi-mindörökké, á-ámmen!

Mátyáska a kékre lakkozott, hatalmas kapu előtt állt meg. Oldalt, méteres vastagságú téglafalba vágott kiskapu láncra fűzött kopogtatóval, beton martú sánc, a telek előtt öntözés után frissen felsepert utca. Maga a ház nem látszik, a kapun túli belső világ méreteit és szellemét a szigorú külső, a vakítóan fehér falak, és házőrzőként ültetett szálegyenes nyírfák csak sejtetni engedik: az én házam az én váram, senkinek semmi köze ahhoz, ami bent történik, vándor, akárki légy, menj utadra!

Inge leugrott a terméskő kerékvetőről, a nikkelezett kalapáccsal többször ráhúzott a kiskapun kijelölt fekete pontra, és várakozni kezdtünk. Mátyáska közben továbbment, lassan elnyelte a hosszú, széles utcán felvert aranyló por és a faluhelyen teljesen szokatlan csend. A végeláthatatlan utca mindkét oldalán, gazdagságukkal kérkedő házak sorjáztak. Rend, fegyelem, patikatisztaság. Még a máshol megszokott ház előtti aprójószág se volt látható.  Mindez éles ellentmondása volt annak a világnak, ahonnan jövök, ahol minden, de minden tótágast áll, zavar van a világban, zavar a fejekben, miközben mindenrendű és rangú elvtársak, mint a cölöpverőgépek kommentálják, hogy ez az új, jó világ kezdete, jól indul minden, a hiányokért a külső és a belső ellenség a felelős. Így jó és pofa be, nem kell észrevenni a hajnalonként kialakuló sorokat a kenyér és fejadag tej miatt. Várj csak! Nem rólad szól a hír, hogy új elitről beszéltél minap a hússorban? Vigyázz, ember, mert gyanúnk hamar támad, haragunk rettenetes, nem tudod tisztázni magad, mert a Párt felfegyverzett karja nem téved. Ne törődj a látszattal, ne dőlj be a rémhíreknek, higgy elvtárs, mert ha nem, egy éjjel érted is megállhat a fekete kocsi, és akkor baj van. Mégpedig nagyon nagy baj.

 Nem volt bolond az a lány, aki kinyitotta a kaput, csak nem volt mindennapos, egyáltalán nem volt olyan, mint egy falusi lány. Egyszerűen más volt, mint a többi. Bennebb kerültem, ő még váltott két-három szót Rufusékkal, felkacagott, majd az udvaron a jobboldali épület felé tessékelt.

— Tudod, mit mondtak? Nem érted a szász szót, igaz? Inge megjegyezte, hogyha nem voltál eddig kétvállra fektetve, most megkapod.

— Rufus mit válaszolt?

— Nem mondom meg, és kész.

A szoba nagy volt és hűvös. Majdnem a plafonig felvetett dunnás ágy, piros-fekete csíkos terítővel letakarva. Asztal, rajta vizeskancsó, poharak és két szék. A falak mentén vaspántos, domború tetejű útiládák, egy nagy, keményfából készült, ugyancsak megvasalt szekrény. A szoba közepén pedálos varrógép. Olló, cérna egy dobozban. A falakon semmi, kivéve egy világosabb foltot, ami figyelmesebb ránézésre képnek bizonyul, mégpedig Vilmos császár arcképének, aki diadalmas tekintettel nézett ránk, de kétséges volt, hogy látott-e valamit az üvegen felgyülemlett por és légypiszok miatt. Levendula és az almárium tetejére feltett birsalma szaga betöltötte az egész helységet.

— Ezt a házat, és az utca másik oldalán fekvőt, vagy 150 évvel ezelőtt építette egy ősünk. A túlsó ház az ópapáé, Inge lakik ott. Az öreg, ómamával együtt kint tanyázik a szőlősben, alig jön haza. Ritkán, amikor nagy hidegek járják. Az itteni épület, ahol vagyunk két testvérfiúé, az apámé és a testvéréé. Az apám már nem él, tehát a testvér lakik az első részben, én, mint az örökös, ebben, a kisebbikben.

Amíg mindezt mondta, a lány levette a fejéről a fehér-fekete pettyes kendőt, és a kapunyitásra hírtelen magára dobott lebernyeget. Kerülgetni kezdett, megnézett innen-onnan.

— Rufus miért hozott ide sportruhában? Elment az esze? Na, ha már így van, lehet, találunk számodra valamit, hogy estére egy nyalka legénnyel mehessek a bálba. Jó? Mondj már valamit. Engem Flo-nak szólítanak.

— Mit mondjak? Nem értem az egész dolgot. Nézd, Rufus és Inge unszolására jöttem, fogalmam sincs semmiféle bálról, erről nem beszélt velem senki. Rólad se tudtam. Őszintén: azt hittem egyszer jól lakhatom én is szőlővel és lágy kenyérrel. Ami a ruhát illeti, hát nincs más, illetve, csak az iskolás egyenruhám. Ha bánt a dolog azonnal távozhatok.

Megkerülte az asztalt, pontosan szembe velem leült a székre.

— Szőlő és lágykenyér! Ez volt a csalétek, hogy elhozzanak egy bolond lányhoz. Várj csak. Akkor te is valami csodabogár lehetsz, ha az első szóra kapható voltál megtenni ezt a nagy utat. Na, lássuk, hogy is állunk? Beszélj magadról.

Az arcát két egymásratett öklére támasztotta és figyelmesen nézett.

— Középiskolás vagyok, utolsó éves. Még van két hetem a vakációból. Sohase ettem ki senkit a vagyonából, egy pár falással beérem. De már az se kell. Az én őseim is építettek házat, nagyot ám, de más lakja. Nincs testvérem. Mit mondjak még? Utálom, ha kádereznek, utálom, ha csodabogárnak néznek. Nem szeretem itt, hívatlan, kényelmetlen vendégnek érzem magam. Annyit megtehetsz, hogy megmondd, hány órakor megy át itt, előttetek, Mátyáska. Lehet, elérem az esti vonatot. És egyáltalán, miért beszélsz így, hogy bolond lány, meg csalétek. Nem vagy te bolond, vagy csak annyira, mint én. Azt már belém verték, hogy nem a más véleményére induljak el. Csak a magaméra.

— Senki se mondta? Mátyáska se?

— Mátyáska annyit mondott, hogy nálad egy kerék van plusz-mínuszba. Na, idehallgass, szeretném betenni a fejembe a te plusz kerekedet, így is maradna neked, több mint másnak.

Nem voltam elég figyelmes, mert a hírtelen felgyűlt keserűséget is alig tudtam legyűrni. Miért mondom ezt? Szép, hamvasszőke hajjal kerített arcában egyre nagyobbak lettek a szemei, szelíd bárányfelhők kezdtek úszni felém, át az asztalon, megnézték magukat a kancsó vizében, majd folytatták az útjukat. Nem voltam figyelmes, mert egyre jobban fájt a jobb kezem, és mert sose gondoltam volna, hogy ebben a sötét, hűvös szobában, jó szó helyett kényszerű válaszokat kell adnom.

Egy kosár szőlőt, lágy kenyeret tett az asztalra, szalonnát és egyebeket hordott elő a hátsó szobából. Levette a varrógép tetejét, cérnát fűzött a tűbe. Közben levetette a bársonykabátkáját, kinyitott egy másik ajtót, vállfát hozott.

— Nem mész sehová. Ha már így van, hát így van. Isten hozott, de most pucolj ki az udvarra, mosakodj meg tetőtől-talpig, aztán meglátom, mihez kezdek veled. Nézd, ebben a ládában vannak a Valter ruhái. Választunk belőle, de most tényleg rohanj mosakodni.

Nem mentem sehova, mert nagy kattogás és surrogás után a kakukkos óra ajtajában megjelent egy nagy hasú polgár söröskancsóval a kezében és tágra nyitott sliccel, amiből kiállt egy túlméretezett hímtag. Pontosan négy óra volt, tehát a söröskancsó és az utóbbi kellék négyszer emelkedett, majd az öreg visszavonult. Kacagva kérdeztem meg:

— Flo, miért van pepitára festve az öreg izéje?

— Hát, ez zavar téged?

— Ha tudom, hogy neked így is szép, nem kérdem. — Alig tudtam az ajtón kisirülni az utánam vágott valami elől.

Kattog a varrógép, az ing már jó, a nyakkendő helyett viselt fodros valamin igazítunk még. Miután kipucoltam a csizmákat, és az orrába elégséges papírcetlit tettünk, azokat is feladta rám. Soha nem volt csizma a lábamon, különös érzés járni bennük, mintha nyomatékosabb, biztosabb lenne a járás bennük, fensőbbségi érzést kölcsönöz. Flo, miközben fércelt, varrt, egyre beszélt.

— Az apám volt az idősebb testvér. A szőlészetet szerette, de a mezei munkát valósággal utálta… Szebenben kitanulta a kőfaragó mesterséget, ott ismerkedett meg az anyámmal, aki előbb egy magyar orvosnál szolgált, utóbb, egy ugyancsak magyar ügyvédnél. Ott születtem, együtt nőttem fel az ügyvéd gyerekeivel. Innen ismerem a nyelvet. Ópapának semmi kifogása nem volt, azt mondta, menj fiam, van itt elég vagyon, majd vigyázok a részedre. A dolgok bonyolódtak, annyiban, hogy az apám Erfurtba ment, már, mint kőfaragó mester, egy egész műépítész-kivitelező csapat vezetőjeként. Megjárta a fél Európát, majd kérte a német honosítást. Meg is kapta, de másnap elvitték segédszolgálatosnak egy légvédelmi löveghez. Valahol a Ruhr-vidéken halt meg, találat érte az üteget. Mi az anyámmal hazajöttünk, épp idejében, hogy teljesen ki ne semmizzem a testvér. Csúnya dolgok ezek, mindenesetre, az anyám valósággal beleszakadt a munkába. Ezelőtt két évvel halt meg.

— Lássalak, hé! Micsoda snájdig gavallér fog kísérni a bálba! Most már magamra is kell gondolnom, de közben mondom tovább. Tehát jött egy Valter. Ismerte az apámat, az ő keze alatt tanult. Eljárt hozzánk, bolondozott, közben komoly pénzeket szerzett egy-egy sírkővel, gránitba vésett feliratokkal, például „Borpince, épült 1888-ban”. Bámulatosan gyorsan dolgozott. Kis szobrokat, márványba vésett medalionokat fabrikált. Árva fiú lévén, mindenét ránk bízta. Egyszer megkérte a kezemet, de még nem voltam nagykorú. Ópapa azt tanácsolta, hogy vegye el az anyámat. Ennek hallatára a testvér kitiltotta innen. A veszélyt abban látták, hogy a testvérnek nincs gyereke, az apámnak van, tehát én, de mi nem bírtunk harcolni a jussunkért ezzel a végtelenül gazdag, és végtelenül kapzsi emberrel. Na, mondjam tovább a dolgot: a testvér, miután az első felesége elhagyta, újranősült, ezzel, akivel él most is. Az feleség tizenöt évvel fiatalabb. Dolgoznak, mint az őrültek, este pedig az asszony kétségbeesetten próbálja letörni vele az ágyat. Eddig nincs eredmény. Féltükben, hogy nálam történik valami hasonló, esetleg jön egy férj, egy baba, elhíresztelték a falúban, az egész vidéken, hogy Flo bolond, Flo féleszű, senkije nincs és nem is lesz, mert egyszer látták, hogy fekete varjút kötöttem egy karóra és azzal jártam körbe az udvart, közben átkoztam őket. Ez a babona itt sokat jelent. Rossz pletyka indult belőle.

Kiment, lemosakodott, visszajött, felvette az alsószoknyát, a habfehér blúzt, a pruszlikot. Közben folytatta.

— A dolog pedig másképp áll, de érts szót ezekkel a smucig emberekkel! Valter katona lett, rendes sorkatona, majd megmutatom a leveleit, végigmasírozta Európát. ’44 tavaszán aknára lépett, leszakadt a lábfeje. Utánamentem egy sziléziai katonakórházba. Mint takarítónő dolgoztam ott fél évig, utána hazaküldtek, Valter pedig egy hadkiegészítőnél dolgozott, mint karbantartó. Tudom, hogy él, tudom, hogy vár rám, és tudom, hogy utána fogok menni. Bármi áron, de megteszem.

Elkészült ő is, felöltözve néztük egymást a két kényelmetlen székben ülve. A szobában nem volt meleg, de fojtott a nyakamon szorosra gombolt ing, a szűkre szabott mellény és a naftalinszagú, sújtásokkal meghintett posztókabát. Ő is ugyanígy szenvedett, de még volt vagy két óra az indulásig.

— Ópapa szeret engem, mert eltartom magam, nem kérek segítséget. Ingével is jól megvagyok. Rufust rendes fiúnak ismerem, aki borzasztóan fél a kommunistáktól, kisajátítástól. A múltkor itt voltak, meg is mondta, ahogy összeházasodnak Ingével, azonnal eladja azt a részt, ami a lánynak jár, és elmegy erről a vidékről, még Erdélyből is.

Felállt, megpördült, lesimította a szoknyát, láthatatlan pelyhet fricskázott le a blúz ujjáról.

— És neked milyen távolabbi terveid vannak?

A sörivó kisöreg megjelent, hatot emelt a kancsón, hatot lóbált azzal is, amivel. Még mielőtt az öreg visszavonult volna a kunyhójába, kiböktem:

— Le akarom törni veled az ágyat.

Idejében érkeztünk, előttünk és utánunk többen, de percre ott volt mindenki, már aki el akart jönni. Flo azt mondta, hogy ez, a minden csütörtök esti találkozó, náluk olyan dolog, mint a magyaroknál a kávéházba járás, ahol újságot olvasnak, tarokkoznak, meghányják-vetik a világ sorát.

— Mi praktikusabbak vagyunk, ez alkalommal enni, és módjával inni is lehet, a fiatalság szolid viszonyok között ismerkedhet, táncolhat. Majd meglátod.

A Táncház homlokzatán girlandok, a bejáratnál virágok, sok virág, keki blúzos sűldölányok állnak őrt, rém komoly arcocskával, fejbillentéssel köszöntik az érkezőket, még komolyabban a Bürgermeistert. Masszív, keskeny asztalok a falak mentén, ahova rendre mindenki leteszi a hozott batyut. Flo hófehér abrosszal letakart kosarat helyez el, meghagyta, hogy őrizzem, ő elmegy találkozni, puszilózni a közben csoportosan érkező szépen, és még szebben kiöltözött asszonyokkal, lányokkal. Csoportok verődtek össze, majd kar a karban összeölelkezve, nevetgélve sétára indultak a teremben, le és fel.

Pontosan tíz perc múlva, középre penderült a térdig fehér selyemharisnyás, sima mozgású parókás táncmester, párokat formált, igazított, majd beintett a dobogón izzadó zenekarnak, hogy kezdődhet a menüett. Az ajtót becsukták, az őr-kislányok szigorú szemei a kecses mozgással a felemelt karok alagútján átbújó, egymásnak bólintó majd hátrább-közelebb lépő táncoló lányokat figyelte. A szép, ápolt, kiöltözött asszonysereg újra csoportosult, más alakulatban járta a menüettet. Férfiak hiányában lányok bókoltak, pörgették egymást, majd a végén jobb lábukat előretéve férfias meghajlással köszönték meg a partnernek az ajándék táncot. A táncmester ide-oda hajolt, csipkés zsebkendőjével intett, végül köszönet-félét lobogtatott a tust húzó zenekarnak. Nagyon tetszett a látvány, soha nem voltam még bálban, táncolni se tanított senki, és végképp nem értettem miért kell őrt állnom a Flo kosara mögött.

Flo ráncigál.

— Gyere, bemutatlak a Bíró családjának. Köszönj, ahogy tanítottalak.

A vaskos termetű elöljáró, épp sörhabot törölt le a bajszáról, kezet nyújtott Flónak, hunyorított köszöntésem láttán, majd odahívta az ugyancsak vaskos, de élénk, szikrázó szemű, sokkal fiatalabb feleségét. Őt is köszöntöttem: meghajolva, karjaimmal öblítő mozdulatokat imitáltam, és jobb lábammal hátrafelé kapartam egyet a padlón.

— Örvendünk, örvendünk fiatalember — mondta magyarul az asszony. — Örvendünk, hogy védelmébe vette, lovagias viselkedésével bátorította, és így közénk visszahozta Flo-t, aki nagy bánatunkra, már régecskén hiányzik a társaságból. Sokan kérdéseket tettek fel. Íme a válasz, az ön személye mindent megmagyaráz. Legalábbis úgy véljük, én és Hermann.

Új meghajlás után vissza a kosárhoz. Közben mindenki kínálta a maga hozta ételt-italt, a rengeteg szőlőt, tepertős pogácsát, sült libacombot, illatos tepertőt, és apró üvegekben tartott régebbről és még régebbről datált borkülönlegességet. Közben új zenekar lépett a pódiumra. Kit látok? Mátyáska kukkant a trombitájába, próbálgatja a billentyűket. Az emelvény mellé asztalokat hoztak, kerámia ónkupakos söröskancsók jelentek meg, székek penderültek a fontos emberek alá.

— Végképp nem értem miért kellek én ide. Látom, mindenki szeret, csókol téged, a Főnök felesége is, hallottad, hogyan beszélt. Soha életemben nem láttam ennyi ételt-italt összehordva. Mintha nem is ugyanazon országban élnénk. Gyere, faljunk valamit, nézd azok a lányok milyen szívesen, kínálják.

— Egy lovag nem tesz fel kérdéseket. Kísérőm, lovagom, te csak kövesd utam, mert nem tudod, mi van itt? Kígyófészek. Megfojtanának egy kanál vízben. A Főnökasszony meg fog hívni kuglófra, tejeskávéra, de más a célja. Maradjon úgy, hogy egy bolond lánynak, most az egyszer, bolond szerencséje akadt. — Kaján mosollyal bíztatott: — Egyél csak abból a libacombból, pillanatok alatt megkapod Lizi combjait is. Vastagok, hájasok, gazdag lány lábai, de soha többé nem menekülsz! Érted?

Mátyáska az ég felé emelte a trombitáját, minden bevezető nélkül a terem négy sarka felé rikoltotta, „Jó az emlékezés..” A remek táncdallam, mint a vércse csapott ránk, háromnegyedes ütemben űzte tova a rosszkedvet, az elnyúló együttlét kezdődő unalmát. A nagybőgő mély hangja a padlón araszolva érte el a lábakat, az idegeink mentén felkúszott a szívek tájára, és kecsesebb, vagy otrombább lépésekre ösztökélte a muzsika hatására kitört érzelemvihar bűvölte társaságot.

— Flo, gyere táncolni! — Nem is hittem, hogy ezt mondom, hiszen fogalmam se volt mit kell tennem, de szoros csizmáim maguktól kezdtek lépkedni, ide-oda. — Flo hajtsd a mellemre a fejed. Tudod mit? Ne akaratoskodj, most én vagyok a hang a fejedben, itt bent hallod a taktust. Látni akarom a szemeidet, csak egyszer, aztán szállunk, tovább, egyre tovább a muzsika hullámain. Gyere, Flo!

— Igazad van, vagyunk annyira bolondok mindketten, hogy ne érdekeljen, ha így látnak táncolni. — A nyakam köré fűzte a karjait, feje a mellemen. Morogva folytatta: — Egyen meg mindenkit a fene! — majd kuncogva: — Liziéket máris, eszi!

Szállni kezdett a por, mosolyok cikáztak, mindenki egy lélegzetnyire másnak, szebbnek, hódítóbbnak érezte magát, a perc varázsa alatt némán áramlott a vágy: bár jönne a szerelem, együttlétünk perceivel repülnénk… ”elviszlek oda, hol kívülünk senki se járt”… Meredeken zuhan ránk a remek muzsika csoda-refrénje: „jó az emlékezés”… Valahol felcsap egy halk sikoly, a söröskancsók prosit-ra csattannak össze… hej, „jó az emlékezés…”

Senki se látta hogyan suhant át a táncoló párok közt egy csodaszép, szőke vadmacska. Bár Ingének ismertük, ragadozó vadként ugrott a szárnyra kapó pletyka torkának, felhasította ereit, majd kéjesen nézte, hogyan szenved ki, ott a szemünk előtt. A kis bestia muskotályszőlővel telt kosarat vitt a Bíró asztalához, élénk beszélgetésbe kezdett a szikrázószemű feleséggel. Sokáig magyarázott. A feleség a férjéhez fordult, az nézte a plafont, majd a homlokára csapott. Inge intett. Flo, egyszerre, kerek-perec nem táncolt tovább, elcsípte az odasiető Rufust, és édes mosollyal kirakott minket az udvarra.

Rufus egymásután szívta a cigarettákat.

— Rufus, mi van itten, hova hoztál?

Vállat vont.

— Rufus megint mit akar, Inge?

— Nem tudom, csak annyit, ha nem tehet-vehet, hát a száját jártatja.

Vidám társaság gyűlt össze sörözni az eperfa alatti padra. Halk nóta indult, összeölelkezve ingott a sor erre-arra. A teremben még táncoltak, de több árnyat láttunk kilépni a kapun, miután sorban elköszöntek mindenkitől.

— Álmos vagyok, Rufus. Van fogalmad, hol alszom ma éjjel?

— Azt se tudom, hogy én hol alszom. Majd megmondják ők — intett az ajtó felé.

Nem a mi lányaink léptek ki az ajtón, hanem a szikrázószemű feleség, aki a küszöbön megvárta Flo-t, átölelte a vállát, majd magához intett minket.

— Flo, kedves, látod milyen jó, ha valaki tart hozzád? Inge tette rendbe a dolgokat. Fiam, most tudtuk meg, hogy egy régi, ismert család sarja vagy, nem holmi jóképű vagány, aki isten tudja milyen szándékkal jött ide. Én Szászrégeni vagyok, tisztán emlékezem azokra az időkre, amikor anyai nagybátyád, József Nagyságos Úr volt a Főispán. Ha hazamész, add át tiszteletemet a Tekintetes Asszonynak. Janka nénémről beszélek. Többször jártam nála a Kúrián, emlékeznie kell rám. Viszontlátásra fiúk, lányok.

Inge nem nyugodott.

Hatalmas, telt söröskupát tartva maga előtt, várakozó csoportunk felé irányította a távozni készülő Bírót. Nagy lapát tenyér nyúlt felém, amelyik csak félerővel, vagy még annyival se, szorította meg a fájós jobb kezem. Azt hittem, hogy a fájdalomtól rám szakad az ég, de meg se nyikkanhattam, ki kellett húznom a korsó sört, és még vigyorognom is utána. Flo és Inge sörös zsebkendőt szorítottak a kezemre, és vihogva közölték a csodálkozó nagydarab szásszal, hogy lám kedves gesztusa után egyesek összecsinálják magukat. A hatalmas, széles hátú Elöljáró zsíros, torokhangú nevetését még akkor is hallottuk miután becsapódott utána a kertkapu. Sziszegve kívántam én is neki valamit: bár az ördög törné le vele az ágyat, még ma éjjel.

Muzsikás hangulatban tartottunk hazafelé. Meg kellett állnunk egy percre, hallgatni az „Egy kis éji zene” akkordjait, és egész lényünkkel érezni, ahogy menüetlépésben közeledik az esteledés. A nappali hőségtől még mindig szédült platánfák meghitt lilakék árnyékot kínáltak egy-egy üres pad felett, a magas nyírfák rezgő leveleikkel repdesve várták az éjszakát, amelyik nemsokára itt lesz, hozva a hűvösséget, az éjszaka nyugalmát a tiszta széles utcák során.

Flo és Inge alig tudtak megszabadítani a csizmáktól. Mindenki vacsorázni akart. Rufus befüstölte a szobát, majd kiment a trágyadombhoz. Nem is jött vissza, csak az ajtónyílásból közölte, hogy hajnalban kimegy Ótatához, a szőlősbe, kénfüstőlni a hordókat. Inge lódult neki a beszélgetésnek.

— Igen, mert megígértem Janka Ómamának, hogy vigyázok rád. Igen, senki se kért fel táncolni. Te se! Rufus nem táncol. Kivonult az eperfa alá sörözni és szívni azokat a büdös izéket. Egyszer hallom, nézzétek Flo megint, összeszedet egy jövevényt, majd futhat utána, akárcsak Valter után. Elhatároztam, hogy kézbe veszem a dolgokat, nem engedem, hogy bántsák Flo-t, megmondtam mindenkinek, hogy te ki és mi vagy, és hogy fogják be a szájukat.

— Csak annyit mondtál el, amire nagyanyám kért, vagy mindent, ami a begyedben volt?

— Mindent. A termet is, ahol tanulsz verekedni, ahol szuszogni se lehet az izzadtság szagtól, ahol egyébként normálisnak kinéző emberek vadállatokká válnak, tanulják az orronvágást, és még örvendenek is, ha valamelyikük kinyúlik. Mit gondolsz, ki fogta le ma hajnalban a kezedet, hogy elég volt, ne üss többet, mert börtön lesz a vége? Követelem, hogy most és itt, azonnal mondj el mindent. Rufus tudja a dolgokat, de nem érti, mit miért teszel.

— Minden úgy van, ahogy mondtad, sajnos e dolgoknak semmi jelentősége nem maradt, mire én valamennyire felnőttem. Ki nem állhatom tisztázódni, jórészt nincs is mit mondanom. Rufus tudja hogyan élünk, akárcsak az ő családja. Nincs testvérem, rokonaink féltükben megtagadtak, az elvtársaknak gondjuk volt rá, hogy a tanári kar informálva legyen származásomról. Bizonyisten, mintha leprás lennék. Senkitől, de senkitől nem várhatok egy jó szót. Innen jön az, hogy bármi áron, csak a magam erejére támaszkodva, kerestem egy akármilyen kiutat a szegénységből. És egy kis helyet a nap alatt Az önsajnálat nem segít, mert nem segíthet. Egy nap jött egy ember. Ács Titinek hívták. Tréning partnert keresett az ökölvívó edzésekre. Volt annyira tisztességes, megmondta, hogy pofonzsáknak kellenek a hozzám hasonló barakklakó proligyerekek. Azonnal vele mentem. Egy-egy fél kenyérért, némi zsebpénzért, naponta kibírtam egy-két percet, még, úgyis ha valamelyik baromállat komolyan nekem rontott. Titi állandóan oktatott, „ezt tedd a jobb, ezt a bal kezeddel, fedezd az arcod, ugrókötelezz, ugorj a bordásfalnak, húzódzkodj fiam, serényebben, gyorsabban az istenfáját”. Nehéz hetek, télen hideg és nehéz hónapok jöttek. Otthon anyám előtt rejtegettem a sérüléseket, véraláfutásokat. Egyszer megváltozni kezdtek a dolgok, mert nem tudott lerohanni sem ez, sem a másik, és újabb pofozó embert kértek, mert velem már nem lehet. Titi és Puiu barátként kezdtek kezelni, de éreztem, hogy valamit várnak. Bizonyítást? Untatlak, babák? Nem? Akkor folytatom. Két meccset kaptam. Az egyiknél az ellenfelet leléptették, a másiknál engem. Újabb tanítás. Ne dühből verekedj, az anyádat, te a sportot szeresd, ne gyűlöld az ellenfelet, mert lehet ő is pont olyan éhenkórász, mint te, de győzni akar. Azért a fél kenyérért, halkonzervért képes átmenni a lelkeden is. Hallod? Pucolj vissza ugrókötelezni.

Ács Titi jött ismét utánam. Titi egy alacsony, csupa ín és izomember volt, egész életében ökölvívást művelt, majd oktatott. Megjárta a Fővárosi klubokat, verekedett pénzért, szinte semmiért, majd hozzánk került, mert volt egy hibája. Illetve kettő. Alacsony termete és rövid karjai. Nálunk, szinte semmi pénzért reggeltől estig edzősödött, tanított, mosta az arcunkat, bátorított, vagy az anyánkba küldött. Tiszta jóindulatból.

Ez az ember meghívott ebédre. A sínek mellett lakott másfél szobában a feleségével, egy aggódós, roppant pedáns, roppant tiszta asszonnyal. Gyerek nem volt. Ettem, de nem ment le jóízűen a falás a torkomon, mert az anyámtól tudtam, milyen pokoli sorokat kell kiállni egy darab mócsingos húsdarabért. Tudjátok mit mondott? „Utánad megyek, ahányszor kell, nem engedlek ki a kezemből. Miért? Mert, ha valaki megtanul ütni, az ütést kivédeni, egy apró lépés és banditává válik, és ezzel már zuhan is le a lejtőn. Nálad az a helyzet, hogy jelenleg több az eszed, mint az erőd. Gyere vissza fiam, hozzuk egyensúlyba a dolgokat. Aztán van egy másik dolog is. Nem tudom, ha megfigyelted? Az ellenfél dekára olyan súlyos, mint te, azonos súlycsoportú. Az életben soha sincs így. Akkor leszel nyerő, itt is, az életben is, ha megtalálod a győzelemhez szükséges önbizalmat. Ez nélkül nem megy, még a besurranó tolvajlás se. Érted?” Tudjátok, még kicsodától kaptam bíztatást? A nagyanyámtól.

— Janka Ómamától? Ugyan mit mondhatott a Tekintetes Asszony?

— Egy este magához szólított, miután kirakta a kártyáit, elmesélte, pontosan ő, aki a világon mindenét elveszítette, hogy, „fiam hiába mondják, hogy nagyon régen jó volt. Nem volt jó, nehéz volt az élet mindenkinek. Minálunk, Erdélyben a nép úgy élt, hogy manapság még az állatokat se tartanák úgy. Kívül a térdígérő sár, bent a hitvány rőzsetűz, korpaleves, ordasvilág köröskörül, ordas eszmék, hatalmaskodások úton-útfélén. Semmiféle közbátorság. Aki hatalmasabb volt, jött, rabolt, vitt mindent. Tudjuk, hogy a török elhurcolta a fiúkat janicsárnak, mások az asszonyokat, egész családokat örökös jobbágynak. Apafi Nagyságos Fejedelem próbált rendet teremteni, nem egyedül, hanem Bornemissza Anna Fejedelemasszonnyal. A mi felmenőnk, közemberként lépett a Nagyságos Fejedelemasszony szolgálatába, aki annyira megbízott benne, hogy amikor a Fejedelem a lengyel hadjáratban tatár fogságba esett, Ferenc tekintetes Úr vitte ki a 12.000 tallér váltságdíjat a kutyafejűeknek, és mint botoskapitány hozta haza Urát-parancsolóját. Nemesi voltunk innen származik. Az a sváb Lipót, csak megerősítette. De ez már később volt, annyira, hogy a Kúriánk már állt. Történt ez 1702-ben. Most Faragó Jóska pöffeszkedik benne. Mit akarok mondani? Ragadj meg minden esélyt, ha kell, légy kegyetlen, de sose embertelen. Ami a verekedéses sportodat illeti, ez se újdonság, régen vérre menő párbajokat vívtak, és nem mindig vérre menő dolgokért. Tudom, hogy nagyon szereted az anyádat, de ő ellágyít a szoknyája mellett tartana, amennyi esze van. Az apád, látod, hogy küzd, nem hagyja magát. Te se hagyd, mert a mi férfiaink nem voltak rongybabák senki kezében. Nem is lesznek. Na, gyere, csókolj kezet és pucolj az ágyba. Nehogy összekend a ruhám a pracliiaddal”.

A lányok körülülték az asztalt, Flo a kezemen kötést váltott. Felemelte és utálkozó grimaszt vágva jelentette be, hogy lehet a fájdalom sörszagú. Inge faggatott tovább.

— Azt mondd el, hogy mi történt a reggel, amiért be kellett dobjalak a vonatba.

— Az történt, hogy minden kétséget kizáróan, bebizonyosodott, hogy Pintér elvtárs volt az, aki megölte Ács Titit, a barátomat. Pintér elvtárs besúgó volt az edzőtermünk melletti kocsmában. Pezsgőüveggel vágta tarkón Titit, ugyanis nem tudott kiszedni belőle bizonyos híreket. Pintér elvtárs volt az, aki letartóztatta Borda Puiut és gyalázatosan bánt el vele. Utóbb, az elvtársak kirúgták ezt az embert a Belügytől, hitványsága és egyéb ügyei miatt. Bár Titi annyiszor intett, hogy Fiam, sose tedd ringen kívül, amikor a korareggeli órában megláttam kijönni az Állomás Restijéből, elkaptam. Higgyétek el, iszonyatos érzés, amikor a düh, pillanatok alatt minden porcikánkat halálos fegyverré teszi, minden részünkben érezzük, ahogy elönt az adrenalin édes-serkentő íze, amelyik megszállja az agyat, serkent, egyre hajszol, hogy még él, nem látod, üss… újra és újra, öld meg! Inge, nem is láttalak, nem emlékszem, hogy jutottam fel a vagonba. Csak annyit tudok, hogy groggy lettem, életemben először a hírtelen felszakadó bosszúállás és a felkorbácsolt állati ösztöneim torokszorító hatása nyomán. Azt se tudom, mi történt vele. Inge, te láttad?

— Feltérdelt, szétnézett, majd mindkét tenyerét az arcához szorítva zokogni kezdett. Köszönjük az elbeszélést, de most mutatunk neked egy igazi Uralkodót, aki rendbe szedte Németországot. Persze, annak idején és most is jó Császárnak tartjuk és tiszteljük. Várj, letörölöm a képet.

Inge, ez a csodaszép, szőke, nyúlánk leányka, felmászott a szék karfájára és vizes ronggyal lemosta Vilmos császár arcképét, amitől Őfelsége, lehet büszkeségében, még kackiásabban, még kihívóbban nézett a világba.

— Fogj ki! Repülök!

Ezzel a kiáltással Inge levetette magát a magasból. Kifogtam, de a földre zuhantunk mindketten. A pokolravaló kacagva táncolni kezdett a hasamon, hívta Flo-t is, és így lettem groggy azon a napon másodszor, csak most a mindent leigázó szőke teuton domináció alatt, amely alól, az igazat megvallva, nem is akartam nagyon és egyhamar felszabadulni.