A fény ott ül a padon, bár mögötte
valahol táncol az éjsötét,
settenkedik,
lábam körül érzem hidegét,
ölelése vágytalanul fonódik rám,
kezed, oly súlytalan a vállamon, lecsúszik,
hagyom,
illatod bőrömre ég,
hurcolom,
hangod elöl futok.
Belém költözött,
szavad csattogva vág és én,
vágtatok
az életen át, markomban szorítom
a miértek fonalát,
tenyerem már véres, ruhám csupa folt,
válasz talán soha nem is volt,
elengedem hát,
és így az éj is választalan marad,
érintetlen mélyében szörnyek tengere,
hívlak, jöjj, óvj engem, gyere!
És míg eléd teszem a vacsorát
megértem:
te nem vagy itt,
hát nem várok csodát.
Hiányod lassan kitölt,
és jelenlétedben, lakom be
az éj honát.
