Hárman az ágyamban éjjel:
a párna, a könnyek és én.
Ringó révület légkörében
testem mozdulatlan,
lelkem kavargó tény.
“Csak egy kortyot még, kérlek!”
– puhaságával súgja,
majd szomjas párnámba
csöppen a gyász újra.
Újra.
Fölfelé nézek. A levegő
citromszín és kék.
Bántóan ismerős a metszet,
ahol találkozik a már
és a még.
Túlcsordul és medret lép
az üresség.
A fájdalom léte és oka is hihetetlen,
valóban csak álom volt a jó.
Úgy bánt, hogy az már
szépségesen szép.
Mint egy rózsa, fonnyadó.
Olvasva a valaha igaznak hitt
történet könyvét,
lepereg bennem az első fejezet.
A Végszó tintája áttetsző,
akár egy könnycsepp,
mindentudó, akár az ég.
Fojtottan zsong a levegő:
az alkotórészek ködlenek,
és rideg minden tárgy.
Egy emlék megérint, igen gyönyörű.
Hiánya zene. Sírsötét és lágy.
Még mindig.
Még mindig
nem értem, miféle mélység kísért,
holott ezerszer kélt a Nap azóta,
holott ki emlékszik már,
az a bizonyos óra
régen ütött,
a búcsút belső harangok
mondták ki.
– Minden éjjel hallom belül –
Minden emlékkép sajog
és simogat.
Amikor egy hullócsillag
“Most más lesz”-tekintetű gyermekké tesz,
a káprázat
ösztönösen kúszik
az érzelmek anyagába.
Az ősi kapocs egyik fele tovatűnik,
a másik ottfelejti magát,
sejtemlékké lesz,
a lélegzet némán rögzíti
egy-egy szavát.
Átüt nyugtató hangja a jelenen,
majd szelíden vész a messzibe.
Fontosabb helyet talált.
Ki elhagyatott, annak van honvágya,
ki megtette, fellélegzik, és nem bánja.
Túllép, és talán más szeme már az otthona.
… A külvilág még mindig forog.
Ebben a szédületben
hová szórjam a közös jövő hamvát?
Vajon oda?…
Belső tengerem nem festi át?
A nosztalgia ajka párát fuvall ablaküvegemre,
tiszta esszenciával ír: “Szeretlek.”
Hamarosan a csillagbetűket lenyúzza a fény.
Nappal nem lebegek.
Csordogál a csend,
végül
megáll a tér, ahogy a rendje,
szürke és száraz, mi egykor ezüst,
úgyis minden véget ér egyszer.
Az élet úgyis áramlik tovább,
minden beteljesül, kiforr, küzd.
Minden egyes nap – mint mondják – egy csoda.
Van még szín,
van még íz és hang.
Van egy valóság, ami az újat hozza.
Semmi különös…
Csupán
a legapróbb szál
szakadt szét –
a Köteléknek
a remény
az utolsó otthona.
