Szemedről a ködfátyol lehull,
szívedből kizuhan a csend,
elméd rendet bont,
benne száz gondolat reng,
körmöd tenyeredbe mar,
ökölbe szorul a kezed,
szemhéjad mint lágy lepel,
zuhan,
egyre lejjebb,
míg nyomtalanul nyel el,
minden álmot.
Új hajnal jön valahol,
távolról,
várod,
fénye még nincs,
még tombol az éjsötét,
de te nyugodt vagy,
pontosan látod,
a fény születés előtt
a legnagyobb a sötétség,
így csendben ülsz,
lelked tenyeredben,
nem vágysz már semmit,
csak a fájdalmatlan elmúlást…
Várod,
hogy Isten ha eljön,
a végtelenbe
átölelve vigyen át.
