Olyan egyszerűen fordul ki kézből a mozdulat,
egyszer még a kilincset szorítja, majd a plafonon matat,
keres fel nem fedezett világokat, amiket visszalöknek a felhők,
de ahogy halványul az íriszben a csillogás,
úgy menthetetlenül felnőtt
a bordák és szívkamrák közé kucorodott gyerek.
Néha a tükörbe nézek és azon gondolkodom,
ki menti meg, ha én visszazárom?
Ritmuszavarral a szívizomban épp annyi rést hagyok,
hogy amikor homlokom a falnak nyomva zokogok,
legalább ott belül tudjam, ki is vagyok.
Aztán felkelek rossz napokból, ahogy rám gyűrik a káoszt,
és remegő kézzel vakarom a plafont, miközben egy billegő széken állok.
Nem lök ide vissza semmit sem ég, se felhő, sem Isten,
összeszorított fogak között sziszegem, hogy nekem kell hinnem,
és így két félredobbanás között
még láthatom, ahogy jó pár csoda valóságnak öltözött,
néhány védett, szent pillanatban
nyugodt, boldog vagyok, megingathatatlan.
Székre állok, halántékom mögött feltépem az eget,
és akkor, ott az sem érdekel,
ha senki sem érti meg.
Legutóbbi módosítás: 2022.01.17. @ 09:59 :: Serfőző Attila