Ma is korán ébredt. Évek óta így van ez, megelőzi a felkelő napot. Ilyenkor belelép a papucsába, felteszi a kotyogót a tűzhelyre, aztán az ablakhoz lépve felhúzza a redőnyöket. Este sosem engedte le teljesen. Csak úgy lazán… hogy az utcai lámpás fénye kicsit beszűrődjön a szobába. Számára békés látványt nyújt így a szoba, könnyebben tud elaludni. Nem mintha félne a sötétben, de a beszűrődő fény mindig megnyugtatja. Volt idő, amikor minden este apró mécsest gyújtott, miután Árpád a felhők fölé költözött. A mécsesek fénye azt az illúziót keltette benne, mintha nem lenne olyan egyedül.
Amikor felhúzta a redőnyöket, az ablakpárkányra könyökölve várta a napfelkeltét. A kávét lassan, kortyolgatva itta, mindig tejjel és mézzel, ahogyan egykor az édesanyja is szerette. Odakünn már egyre nagyobbakat lépett az ősz. Szép színes ruhájukban várták az utolsó nagy keringőt a fák és a bokrok, mielőtt beköszöntenek a fagyos hajnalok. A Nap lassan, komótosan indult az útjára, különleges sárga színt keverve az égi palettára, hogy felszárítsa a reggeli harmatot. Amália mosolyogva nézte, amint a közeli dombok mögül felbukkant az égi melegítő. Kint az utcán is megindult a forgalom. Amikor az ősz hajú asszony megunta a nézelődést, visszabújt az ágyba és bekapcsolta a rádiót, ahol egy riportalany, az álmát mesélte el a hallgatóknak. Amáliának hirtelen eszébe jutott, hogy mit is álmodott. Fiatal lányként látta önmagát, és Árpáddal egy bálra készültek. Az édesapjától kapott gyönyörű rokokó tükörben próbálgatta a ruhákat. Élesen emlékezett arra, hogy a férje azt mondogatta „vedd fel a sárga ruhádat, abban vagy a legszebb”. Ahogyan ez az álombeli emlék felszínre tört belőle, az volt az érzése, hogy Árpád üzent neki a túlvilágról. Lekapcsolta a rádiót, és megigazította az ágyát. A régi gardróbszekrényben kezdett keresgélni. Egy kis ládikában meg is találta azt a régi ruhát, és a kalapot is, amit akkor hordott, amikor a húszéves érettségi találkozóra mentek Árpáddal. A ruhát a férje készítette, mert az asszony szinte sosem hordott élénk színeket. Emlékezett arra is, hogy egykori osztálytársai mennyire megcsodálták, dicsérték a ruháját, meg hogy milyen jól áll neki a kalap is, olyan benne, mint egy pillangó. Milyen csodálatos is volt az a nap, még a Duna vizét is megtaposták kicsit, hisz belegázoltak akkor régen… Mezítláb, találkozóra felvett elegáns ruhában, mind a huszonhárman. Azon az emlékezetes érettségi találkozón, ahol mindenki boldog volt, és örültek egymásnak. Fröcskölték a vizet, és nagyokat nevettek… , az egész osztály. Még egykori osztályfőnökük, Molnár Béla is részt vett a dunai fröcskölésben. Ez az emlékezés megszépítette Amália reggelét, de el is szomorodott egy pillanatra, hisz már olyan sokan elköltöztek az égbe, az egykori osztálytársak közül.
Ahogyan belemerült az emlékeibe, hirtelen ötlettől vezérelve, hozott egy döntést. Ma, ebben a sárgában megy el vásárolni a könyvesboltba. Nem kellett sokat javítani rajta, mert a szép sárga ruhán nem látszott, hogy eljárt felette az idő, és nem is gyűrődött meg a ládikában. Miközben felakasztotta egy vállfára, többször is megsimogatta. Aztán csöppentett némi illóolajat a gőzölős vasalóba, majd átgőzölte a ruhát. A kalapon sem kellett sokat dolgozni, mert régen, amikor a kalapdobozba tette, selyempapírral kitömte a fejrészénél, és így a kalap szinte tökéletes maradt. Amália ragyogott az örömtől, jó, és huncut ötletnek találta, hogy hetvenévesen sárgába öltözzön. Már túl volt azon, hogy érdekelje, mit mondanak az emberek. Most csak Árpádra gondolt… és az álomra. Valamiért ma fel kell vennie ezt a ruhát. Egy kicsit akadozott a cipzár, be kellett húznia egy hangyányit a hasát, de most is tökéletesen állt. A haját laza kontyba tűzte fel, és ráhelyezte a kalapot. Aztán odalépett az elé a tükör elé, ami azóta éke az otthonának, amióta édesapjától megkapta.
„Vajon mit mondana most édesapám”- gondolta. „Biztosan lebeszélne arról, hogy sárgában kimenjek az utcára. Micsoda őrült ötlet ”- mondaná…
Két évtizede múlt, hogy eltemette a szüleit, és Árpád is, már hat éve, hogy meghalt. Azóta egyedül él. Néha meglátogatja Hanna lánya, de csak ritkán. Amióta külföldön dolgozik, nem jut rá elég idő. Igaz, a technikának köszönhetően, sokat beszélgettek telefonon, és a számítógépen is jól eligazodik már, de az mégsem az igazi. A szomszédokkal is jól kijön, azonban mindenkinek megvan a maga dolga. A barátnője is elköltözött a gyerekeihez és az unokáihoz, a tengerentúlra. Néha órákon át csevegnek, de valami hiányzik. Jó lenne valakivel élőben beszélgetni, megosztani a gondolatokat. Javasolták neki az albérlőt, azonban ezt nem szeretné. Arra meg gondolni sem akar, kapcsolatot ápoljon valami férfival. Megosztani az otthonát, valaki idegennel. Még a gondolata is idegen… Elmenni, meg nem lenne jó… senkihez. Idősotthonba sem szeretne költözni . Még el tudja látni magát. Még szellemileg is toppon van, de tesz is érte. Sokat sétál, olvas, rejtvényt fejt és tornázik otthon. Titokban abban bízik, hogy Marci, az unokája, majd ideköltözik, ha befejezi az orvosi egyetemet. A fiatalember sokszor meglátogatja. Ilyenkor bevásárol, együtt főznek, puzzle–t játszanak, és még táncolni is szoktak a nappaliban. Ezek a lélekgyógyító pillanatok adnak erőt mindenhez!
Miután felvette a fekete cipőjét, elindult. Ahogy lépkedett az utcán, néha meglebbentette a sárga stólát, és mosolygott magában. Érezte, hogy a járókelők megfordulnak utána, látta, hogy a szembejövők még meg is álltak egy pillanatra… és kuncogtak. Nem is gondolták, hogy Amáliát ez egy cseppet sem zavarta. Önfeledt örömmel viselte a ruhát, mint egy pillangó, úgy lépett be a könyvesbolt ajtaján. Az eladók ismerték már az asszonyt, állandó vásárlójuk volt, s most még nekik is megakadt a szemük a sárga ruhás, kalapos hölgyön, aki egészen máshogyan szokott öltözni. A boltban csendben válogattak, nézelődtek az emberek. Praktikusan kialakított kis asztalkákhoz le lehetett ülni, volt lehetőség folyóiratok böngészésére is. Amália, sokáig időzött a természetről szóló könyvek között, de a szépirodalom is lekötötte. Leült egy kis asztalhoz, hogy beleolvasson a szép borítójú Mikszáth regénybe, amit már valamikor régen olvasott. Most jó volt feleleveníteni, bár „biztosan megvan ez az otthoni könyvespolcon is „ – gondolta. Egy férfi lépett be az ajtón. Magas, szakállas öregúr, bézs színű öltönyben. Ahogy a könyvespolcok között járt, olyan ismerősnek tűnt az asszony számára, főleg a férfi kézmozdulata. Aztán újra a könyvébe mélyedt. Valaha védőnőként dolgozott, nem volt sok ideje az olvasásra. Amióta nyugdíjas, falta a könyveket. Imádott rejtvényt fejteni, sakkozni. Egyik kedvenc időtöltésük volt Árpáddal.
Ahogy nézelődött, egy kék könyvet pillantott meg a polcon. mikor érte nyúlt, egy másik kéz is ugyanazt a könyvet választotta. Egymásra néztek.
Pár másodperc némasága után a férfi szólalt meg. „Bocsánat, hogy én emeltem le előbb, de szerencsére van belőle még itt a polcon. Elnézést kérek, de olyan ismerős az arca, és ez a ruha… emlékeztet valakire. „
Amália már akkor elmosolyodott, amikor a férfi a kezében tartotta a Tolsztoj regényt. Aztán ahogy mosolygott, a férfi is elnevette magát.
„Barakonyi Amália, hát tényleg te vagy? Ezer éve nem láttalak… nyolc évig együtt jártunk az általánosban, aztán négy évig mögötted ültem a gimnáziumban!” – szólt nevetve a férfi.
Amália asszony is örült a találkozásnak. „ Jó, hogy megismertél, Zoli, de hát hogy lehet az, millió rajtam a ránc… „ – kíváncsiskodott a hölgy.
„Ez a sárga ruha, meg ez a kalap… ez árult el leginkább. Egyszer már, vagy harminc éve a találkozón elbűvöltél vele… és egyáltalán nem vagy ráncos, illetve ami van, az mind egy egy emlék nyomvonala.
Gyere, fizessünk, és üljünk be egy kávézóba beszélgetni. Annyi mesélni valóm van, és időm is rengeteg. Sajnos már senki sem vár otthon. „
Amália asszony azonban mást gondolt. „ Megismertem a mozdulataidat Salakovics Zoli, de amikor megszólaltál, már semmi kétségem nem volt! Nagyon örülök neked, de nem ülünk mi be sehova, itt lakom a közelben… főzök én olyan finom kávét, hogy azt megemlegeted”
Miután fizettek a pénztárnál, egymásba karolva indultak tovább. Beszélgetéseik közben néha megálltak, nevettek, élénken gesztikuláltak. Észre sem vették, hogy az emberek szeme rajtuk pihent… és főleg azon az álomszép sárga ruhán…
Fotó: Horváth Györgyné – Mari – Sárgaruhás hölgy című alkotása.
A novella írását ez a festmény ihlette. A képet az alkotó engedélyével tettem közzé.
2021.
