Az, amit most elmesélek, az már nagyon régen történt. Nekem is úgy mesélte el egy öreg néni, amikor várakoztam a doktor bácsira, hogy megvizsgálja a beteg torkomat.
Volt egyszer egy nagy, hatalmas erdő, tele volt gyönyörű fenyőfákkal. Szerették a madarak, és az erdei állatok is mindig idegyűltek, ha pihenésre vágytak, vagy csak a forró nyár elöl szerettek volna elbújni. Volt az erdő szélén egy kis patak, ami egy nagy folyó felé sietett. Ebből a kis patakból ittak az állatok, ha szomjasak voltak, vagy ha fürödni volt kedvük, hát itt aztán fröcskölhették magukra a vizet. A patak partján virágok nyíltak, melyek, nem csak szépek voltak, de a pillangók és méhek is boldogan látogatták őket. Ősszel, minden fa lombja színesbe öltözött, majd leveleiket lehullatták, csak ebben az erdőben maradt minden zöld. Télen, ha a hó ráült a fák ágaira, szépségükben gyönyörködtek még a csillagok is. Így teltek el az évek, amíg egy napon egy varjú, az erdő szélén leejtett egy magocskát. Azon a napon, amikor lejtette, éppen nagy eső mosdatta meg az erdőt. A kis magocska belebújt a földbe, és amikor tavasz lett, elkezdett növekedni. Csodálkoztak is a fenyők, hogy mi lehet az, mert egészen máshogyan nézett ki, mint ők. Ahogy teltek az évek, egyre csak növekedett, és egyik tavaszon gyönyörű ruhába öltözött. Minden ágán csodaszép rózsaszínű virágok pompáztak. A fenyők irigykedve nézték a szépségét.
A kis barackfa, – mert, hogy őszibarackfa volt, – azonban szerény maradt. Boldog volt, hogy sok lepke és méhecske, kék-dongó látogatta. A Nap is egyre többször melengette az ágait. Békésen teltek a napok, már apró leveleket is bontott, és jókat beszélgetett a hozzá közel eső fenyőfával, akinek az ágai közé fészkeket raktak a madarak. Barátságot kötöttek.
Egy reggelen, furcsa zajokra ébredtek a fák. Nagy kerekeken guruló zajos gépek érkeztek. Emberek szálltak ki az autóból és elkezdték a fenyőket kifűrészelni. Hiába sírtak, jajgattak, az emberek nem hallották meg őket. Az állatok elmenekültek, a patakon túlra, a madarak hangos csicsergéssel repkedtek… ide-oda.
A kis barackfa nagyon megijedt. Minden erejét összeszedve nyújtotta az ágait, és a fenyőbarátjába kapaszkodott. Reszkettek mind a ketten, hogy hozzájuk is elér az a nagyhangú gép, ami miatt sorban borulnak ki a fenyőerdő fái. Volt a fűrészelő emberek között egy magas, kalapos férfi. Észrevette a kis barackfát. Odaszólt a többieknek, hogy nézzék meg, milyen különleges, hogy itt, az erdő szélén nőtt, és a mellette levő fenyőbe kapaszkodó ágain már apró kis zöld barackok is vannak. Törte a fejét, hogyan kerülhetett oda. Végül megpillantotta a fenyőn a madárfészkeket is.
– Ne bántsátok ezt a fát, és hagyjuk élni a többi fenyőt is! Már vágtunk ki eleget. Elégedett lesz a főnök, hogy az építkezéshez lesz fája. De ezeket hagyjuk élni. Madárfészkek is vannak rajtuk, és a kis barackfa is hadd etesse majd a madarakat a gyümölcseivel.
Elővett a zsebéből egy világoskék szalagot, és rákötötte a barackfa fenyőt ölelő ágára.
– Na, szépségem, neked adom a kislányom szalagját. Legyél te is még szebb. Nőj nagyra…
A kicsi fa, leveleivel megsimogatta a férfi kezét. Így köszönte meg, hogy meghagyták az életét neki, és a fenyőbarátainak. A favágócsapat tagjai felpakoltak mindent a nagy kerekes autókra és elmentek. Újra csend telepedett az erdőre. A megmaradt fákra visszatértek a madarak, és a patakon túlról előbújtak az őzek, szarvasok, mókusok, vaddisznók, rókák…
Ha arra jársz, keresd meg a kis szalagos barackfát, biztosan neked is ad majd a gyümölcseiből…
