Megfakult képről mosolyogsz le rám,
tűnt alakod mögött ráncot vet az idő,
huszonhét éve már, hogy elmúltál,
és hiányod mégis egyre nő.
Álmaimban már soha nem látlak,
üressé váltak mint a képkeret,
melyből arcod valahonnan távolból nézz rám,
de már nem tükrözi a valódi lényedet.
És mégis, nappal oly sokszor érzem orromban az ismerős illatot,
dohány, és valami mi meghatározhatatlan,
bár az időben kicsit megkopott.
Vagyok Apa. Látod?
Tudom, te már megértetted a lényeget.
Lassan élek, mást el nem sodorva,
kenyérmorzsaként csipegetem az éveket.
Mert felismertem a létben,
nem számít semmi mi mulandó,
voltunk, vagyunk, leszünk,
köröttünk minden más egyébb halandó.