Mindenfelől a téboly;
a tompa, ősi hangok,
majd középről a dobok—
mint dermedt, ráncos arcok,
és egyszerre egy ritmus,
egy súlyos, lázas ütem,
majd hirtelen egy dallam
szaggatja szét a fülem.
A semmiből a hangok,
a fáradt, szürke szemek,
mint suttogás a térben
üvöltő idő helyett:
a megtestesült képek,
e megmaradt kis semmi,
így vagyok minden éjjel,
hát így próbálok lenni,
Örökké minden arcon;
a bőr alatt a ráncok,
s rajta csupán könnyek.
A nyár, a vég, az álmok,
összeérnek a hangok
mint legyőzött, mint állat,
s mégis hosszú évek,
miféle hangok várnak?
