Futottunk egymás mellett,
két hibátlan gyöngyszem.
Kacagásunk új gyöngyöket nevelt –
utunk híddá növekedett –
ébredésünk hajnalt hozott –
álmunkkal este lett.
Míg egy álmos szürke reggel,
a nap megállt a láthatár felett.
Hiába kiáltoztam akkor,
füledből ékes vadrózsa lett.
Múlnak százával az évek,
s olvad ezredszer a hó,
álmodban ha keresnélek,
elérne az egyetlen szó.
Itt az álom, s újra az évek,
s a hó, az el nem olvadó.
Álmodban felleltelek újra,
s az alvásba feledkeztem én.
Láthatatlan gyöngyök repdesnek szerte,
s te nem látod, hogy olvad a hó,
válladra aggatott szomorúságpalást
eltakar mindent. Mindent ami jó…