Homlokodra sütötted a jelem,
majd újra tűzön raktad a vasat,
zsíros habok csúsztak-másztak velem,
míg a tudatod végkép meghasadt.
Ezer bokor alját kutattad át,
és megannyi felleget öltél meg,
meszeletlen hagytad az est falát,
mögötted az út árván ténfereg.
Vizet mertél a kiszáradt kútnál,
ebédre könnyű lett a bölcs falat,
a világ lombja mellett aludtál,
és a felázott Szaturnusz alatt.
Múltba kapaszkodik a sós jelen,
szerteszét folyik, mint a híg beszéd,
csak-csak átölel majd a végtelen,
és újra meghallgatják az igéd.
Hited, mint a ragadozók lába,
kapaszkodik a gránithegy ormán,
vad szélviharként tombol magába,
nem lel utat a lyukas vitorlán.
