Tört pillanatokra foszlok
az idő acélszitáján,
nyomomban éhes szólamok,
s a tüzes Hacsaturján.
Mélybe ránt a mocskos utca,
vakon sem látom a teret,
ki hogyan és miért húzza,
no és mi célból integet.
Hideg hátamat a falnak,
hadd melegedjen a tüdő,
tudják ők, akik meghaltak,
a gyík farka is újra nő.
Az örök úton azzá válsz,
amit
a nyelved alá tetoválsz.
