Csak hat, hét éve volt a háború, amikor a Nagyutcán két kis barátommal a Futura felé vettük az utunkat, ami a használaton kívüli, régi temető előtt állott a Pánti ház tőszomszédságában.
Azért arra, mert már iskolaszünet volt, meleg nyár, és fel akartuk keresni kedvenc találkahelyünket a temetőben, ahol cigi készletünk különös gonddal el volt ásva (Levente, Sellő, Tulipán).
Az útba eső orvosi lakás és rendelő tárva-nyitva lévő nagykapuján keresztül olyasmit láttunk, ami miatt rögvest feledésbe merült eredeti szándékunk.
Az udvar valamikor meg volt osztva az orvosi lak verandája körüli virágos kertre és gazdasági udvarra. Ennek a kerítésnek a maradványait képviselte néhány gyámmal megtámasztott culáp, amelyek természetesen korhadtak, mohásak voltak, és csak itt-ott lógott rajtuk holmi hitvány maradványa drótszövetnek.
Az egyik oszlop felénk néző támaszának tetején egy verébtojás várta szomorú sorsát. Ugyanis Dr. F. Rábé akkori egyetlen körorvosa térdelő helyzetből, mintegy öt-hat méteres távolságból elég pontosan lőtt rá, légpuskával.
El is tátottuk a szánkat rendesen, mert ilyesmit még nem láttunk eddig. F doktor meglátott bennünket a járdán, és ránk szólt invitálóan:
– Na, gyertek beljebb, ti nagyokosok! Hallottalak benneteket Borsós tanító úr előtt, mennyi mindent tudtatatok az évzáró vizsgaórán történelemből.
Ilyen kedves hívásnak nem tudtunk ellenállni. Némelyikünk fejében megfordult, hátha még lőhetnénk is?
Hamarosan tényleg lett szerepünk a mutatványban, mert állandóan vissza kellet vinni a doktorúrhoz a szokatlan alakú, ecsetszőr végű, hegyes lőszert, illetve cseréltük a szétlőtt tojásokat, amikből volt a gyepen egy kalapnyi. Honnan, ma sem tudom?!
Látta jó doktorunk, hogy kunsztjával nagy elismerést vívott ki magának nálunk.
– Tudjátok, ezek a találatok nem véletlenek. Komoly tapasztalatom van a vadászatban. Természetesen sörétes, kétcsövű fegyverrel. Sőt! Golyós fegyverem is van, vagy kettő.
Álmélkodásunk, tiszteletünk még inkább nőtt, de engem az ejtett mag a legjobban, milyen kedves, közvetlen velünk.
Nagy jó kedvében mesélni kezdett a verebekkel kapcsolatos terveiről.
– Kollégáktól, állatorvosoktól hallottam, micsoda ínyencség a verébmellből főzött pörkölt. Persze ehhez több száz madarat le kell lőni – nyilván apró sörétre töltött kétcsövűvel -, hogy elegendő hús gyüljön össze a főzéshez. Nem is kell más a madárból, csupán a melle.
A lelőtt apróságokat Mariska néni majd megkopasztja, melleiket kivágja, és pörköltté meg is főzi.
Itt kezdtem émelyegni, mert eszembe jutott, az utcánkban a gyerekek a még nem véres, nem fias verébtojásokat úgy kiszippantották, mintha valami remek ízű étel lett volna. De ezt tették a tyúk tojásaival is, ha hozzá jutottak a házasszonyok tilalma ellenére.
Folyt tovább a doktor úr alkotó szóáradata:
– Már megbeszéltem az elnök elvtárssal, ki fogok menni, néhány órára, a TSZCS sertéshizlaldájához, amelynek vályúit seregestől, egész nap, lepik a verebek. Remek szórakozás lesz, és még hasznot is hajtok vele.
*
Abban az évben, amikor meghalt Joszif Visszarionovics én elkerültem a faluból, gimnazista lettem. Jó dokinknak fia született, hallottam rokonaimtól, majd elkerült a faluból, hogy máshol fontolgassa, miféle madár melléből készítethetné a legkulinárisabb pörköltet.
Felnőttként az a benyomásom lett, kiváló humora volt a doktornak, és jól elszórakozott naiv hitünkön. Több mint hetven évvel ezelőtt is éreztem, valami nem fog megvalósulni a tervből. Feltehetőleg éppen a pörkölt.
