Csillag Endre : A siker íze

Nyomtatás

Előszó

Most, hogy Párizsban folynak az olimpia játékai, felsejlett bennem egyetlen, és ma már minden bizonnyal teljesen ismeretlen – legfeljebb a honvédeink kiképzésében még valamilyen formában fellelhető -, „kedves” sportszeremmel elért, kultikusan „jelentős” sportsikerem.
A gránáthajításról van szó. Tudni kell, hogy atlétikai súlycsoportom a cérnahuszár kategóriába esett. Csak számomra evidencia, hogy a Berettyóujfalu-i Arany János Gimnáziumának akkoriban normális tantermei nem voltak, semhogy tornaterme lett volna. Mi több, torna tanára se igen akadt. Egyik tanárunk ugyan jegyzett rúdugró hírében állt, és szakja mellett tornaórákat is vezetett, de az én korosztályomnak Borsányi József magyar-francia szakos– a legnagyobb presztizsű tanár gimiszerte -, vezette a tornaórákat, a lakó- és üzleti épületekből összetákolt „gimnázium” udvarán, ami a főúttól a vele párhuzamos utcáig nyúlt le.
A gránátok olyan húsz cm-szer 5 cm-es fadarabok voltak, hengeres gránát- és karcsúsított, kézre álló nyélrésszel rendelkeztek. A hengeres részen a dobószer súlyának megfelelően különféle színű csíkok sorakoztak. (Tipikus, háború előtti gránátalakzat, amit egy Vécsey nevű századosról neveztek el. Minderről a nevezetes dobások idején természetesen én még nem is sejtettem.)

A tornaóra

Vagy az első, de mindenképpen kora délelőtti időben zajlottak a rendszerint bemelegítő tornagyakorlatokkal, majd futással kezdődő órák. Néha a fiúknak volt nyújtógyakorlata, ami egy olyan tornaszeren történt, ami nagyon hajazott egyfajta szőnyegporolóra, alatta vastag pocsolya verte vissza a Nap őszre valló sápatag sugarait. Megesett, hogy a billenést gyakorló ifjonc ebben a tükörben nézhette meg egészen közelről az ábrázatát, ha lepottyant. Ez konkrétan megtörtént T. Gyuszi komámmal (†), akit felejthetetlen matek tanárunk Dudásnak nevezett, mert a kolesz igazgatójának (T. István (†)) szimfonikus zenekarában trombitált
(Apró kitérő: Gyuszival jókat énekelgettünk a laktanya főépületének tövében, amikor is őkelme remekül tercelt népdalokhoz, akkor divatos, egyéb nótákhoz, alakuló tenorom mellé.)
Tehát Gyulánk hála istennek nem sérült meg, kiválóan működött a füle a továbbiakban is.
A számomra nevezetes órán – az előbb leírtakhoz nagyon hasonló körülmények között -, a könnyű dobó atlétikát gyakoroltuk, gránát imitációkkal, amelyeknek a súlya háromszáz gramm körüli lehetett (a katonai gyakorlók 500 – 700 grammot nyomnak).
Az enyhén nedves, kötött talajba illékony, vastag vonalat húztunk, húzatott velünk a „Möszjő”. Aztán névsor szerint szólíttattunk a startvonalhoz, és három-három dobással elkezdődtek a gyakorlatok.
Dobási folyosó nem volt kijelölve, ekként az udvar szélessége szolgált annak. Annyi kikötés volt, a szomszéd épületek és lakóik kímélendők.
Nyolcadik – tízedik lehettem a naplóban. Hívott a tanár úr, elmagyarázta az alap tudnivalók után a „mesterségbeli” fogásokat is. Megkaptam a három gránátot. Az elsőt, a nekifutás követően, eldobtam mintegy huszonöt- harminc méterre.
– Nem rossz, Möszjő André! De tud mega ennél jobbat is. Figyeljen a kidobás szögére és az összehangolt mozgásra! Maga jobbkezes. Dobbantson a bal lábával, és jobbal ugorjon a vonal innenső közelébe, és teljes erőből vesse ki a kezéből – hosszan kivezetve -, a gránátot!
Az udvar lábjában lévő drótkerítés bal oldalán koronaakácok lombja közt barnállottak a barna magtartó tokok.. A második gránát beszállt az akáciák lombjába, és jókorát koppant a párhuzamos József Attila utca akkori macskakövén.
– Állj! – Hallatszott Borsányi tanár úr enyhén ijedt hangja – Magának nem szükséges a harmadikat is eldobnia. Ha jól látom, másodosztályú ifjúsági szintet dobott. Ez több mint ötven méter. Szaladjon a gránátért!

Sok fiú hitetlenkedéssel vegyes irigységgel nézett rám. Az órát követően minden Berettyó-parti kirándulásunk, jelenésünk állandó attrakciója volt, hogy a régi híd árva, innenső parti pillérjéről valami alkalmas kavicsot át kellett dobnom a másik part beton felhajtójára. Többnyire sikerrel, ám a távolságot soha nem mértük le.