Doyte shoone!
Amint az ötös egység megérkezett Simpson őrvezető megvakarta a fejét. Mondani könnyű, hogy ő szállítsa be a gyermeket, de egyrészt visít, kapálózik, retteg, ha hozzáérnek, másrészt a rendőrautó gyermeküléssel nincs felszerelve. Amelyikkel kidobták, az bűnjel, s az ujjlenyomatok sérülhetnek. Csak úgy nem tehet be egy gyermeket a hátsó ülésre… főleg ezt. Végül Michael Craig rendőr az ötös egységből vállalkozott, hogy ölbe veszi, s magukra hagyták Cristian Bell őrmestert, hogy a helyszínt biztosítsa. Nem tudta mire vállalkozott. Hamarosan illatfelhő jelezte, hogy nemcsak az erőszakkal ölbe vevés, és autóba tuszkolás fokozta tovább a gyermek rémületét, hanem a kislánynál akadnak problémák a szobatisztaság körül is. S ha csak a szag lett volna… Ki is folyt a szaft, rá a nadrágjára. Szerencséjére az őrsön a szekrényében volt váltás. Amint kijött az öltözőből, a két fiatal szolgálatos altiszt Paul Barley őrmester és Joe Nickolson őrvezető tanácstalanul méregette egymást. Egyiküknek sem volt gyermeke, s a rendőri képzésük ilyen helyzetre nem terjedt ki. Michael Craig rendőr intette, ő mossa kezeit, mert mennie kell helyszínelni, Simpson őrvezetőt is vinnie kell… S közben a gyermeken látszott, a tüdeje igencsak egészséges, azzal nincs baj. Legapróbb jele se látszott annak, hogy belefáradna a visításba. Bebújt az egyik íróasztal alá, s ha csak közelítettek hozzá, mindjárt ráerősített.
– Húzzunk gumikesztyűt…
Ez egy hasznos ötlet, főleg időhúzásra. Megvolt. Paul és Joe összenéztek tanácstalanul.
– Mossuk le a csap alatt!
Valahogy sikerült előbányászni a kislányt a búvóhelyéről, felkerült az egyik íróasztalra, de felmerült egy akadály. Mibe öltöztetik? Még ha ki is öblítik a ruháját, csurom vizesen nem adhatják rá.
– Csavarjuk lepedőbe…
– S kötözzük meg?
Nem tűnt jó ötletnek, főleg egy ilyen agyontraumatizált gyermek esetében.
– A te méreted kisebb egy számmal… – hárított Paul.
Joe szabadjára engedte képzeletét. A kislány négyszeres derékbőségű, feltűrt szárú rendőrnadrágban. A derékszíjon nincs megfelelő lyuk. Mondjuk… azt egy spárgával meg lehet oldani. A hóna alatt. Jobb ötlete neki sem volt.
– De a te ingedet adjuk rá. Azt is le kell cserélni.
Valamit valamiért.
– De te fogod, amíg mossuk.
No persze pelenka is kellene. A rendőrség ilyennel sincs felszerelve. A gyermeken volt. Csak néha az sem tökéletes megoldás. Ezek szerint a kislány tényleg nem szobatiszta. Mondjuk nem csoda, hiszen még beszélni sem tud, csak artikulátlan hangokat ad ki. Úristen, milyen sorsa lehetett… A fürdetés jó alkalom volt a sebeit is megtekinteni, hiszen egyik oldala csupa vér volt. Nagyobb volt a pánik, csak horzsolás volt rajta, s mire ők lemosták, már elállt a vérzés. Hát… A fertőtlenítés sem volt leányálom, de legalább ez nem érte a rendőröket váratlanul, hiszen végeztek elsősegély továbbképzőt. Kötszer, fertőtlenítőszer az akadt az őrsön. Szerencséjük volt, a telefon nem kezdett csörögni a fürdetés közben. Vagy csak nem hallották a hangzavarban? Végül készen lettek. Joe ölbe vette a még mindig kapálózó, de lassan a sorsába fokozatosan belenyugvó újdonsült kis rendőrt, legalább is ruházata alapján. S ha megint becsinál? Elvileg lett volna összesen még egy rend csereöltözék, mármint két fél, de aztán? Még bili sincs. Ráerőszakolni a WC-re fél óránként, s tartani rajta, hogy ne essen bele? Ha eddig soha nem ült rá…
– Hozz neki egy kis vizet… Inni- ajánlotta Joe.
Ez jó ötletnek bizonyult. Eltelt egy kis idő, míg felfogta miért nyújtják felé, de azonnal mohón kapott utána. Levegőt se vett, úgy itta ki, de egy részét magára öntötte. Fenékig ürítette a flakont. Erősen megszomjazott a sírástól. A víz azért is bizonyult jó ötletnek, mert megszakította a hisztériás visítást és vergődést. A szipogást nem hagyta abba, s hamarosan ismét kezdte eltolni magát a férfitól. Miután Paul letette, bevonult egy sarokba, onnan méregette szipogva őket. Joe gondolt egyet, kivette a sós földimogyorót a zsebéből, s megkínálta.
Alig volt már a zacskóban néhány szem. Egy szipogás, egy mogyoró. Hamar elfogyott. A példán felbuzdulva Paul is beszaladt az öltözőbe, s előhozott egy csomag kesudiót. Nem volt sikere vele.
– Doyte shoone!
Valami ilyesmit mondott, és rázta a fejecskéjét. Legalábbis a két férfi ezt hámozta ki belőle.
– Nem szereted? Finom! Kóstold meg! Jobb, mint a mogyoró!
– Doyte shoone! – ismételte meg ijedten, és eltolta magától a magokat.
Hát ezt a „shoone” szót nehéz a cipő régies többes számával kapcsolatba hozni. (Egyes sz. shoe – t.sz. – shoes, régiesen shoone).
Először tűnt úgy, mintha a kislánytól nem artikulátlan hangokat hallottak volna. Ez kétszer is ugyanaz volt. Nem lehet véletlen. Vagy mégis? Joenak jutott eszébe, hogy a jégszekrényben van egy kis tej, amit a kávéba szoktak tenni. Lefekvéskor azt adnak a gyermekeknek. Elfogadta. No, igen… Le kellene valahova fektetni. A sheffieldi orvosszakértő először a kórházba ment. Arra várnak, vizsgálja meg, vegyen tőle látleletet. Jobb lett volna a kislányt is oda küldeni, bár az vessen követ a felügyelőre, aki nem hoz téves döntéseket ilyen helyzetben. Még nem ért ide.
Első ötlet a fogda volt, csak ott van ágy a rendőrségen, de hát nem pesztraként vannak itt az adófizetők pénzén, akad munka még az éjszakai ügyeleten, amit rájuk bíztak. Az biztos, ez a gyermek el nem alszik egyedül, még ha nem is visít többé, csak szipog.
Végül felhoztak egy matracot az egyik zárkából, ágyneműstől, a lepedő alá szemeteszsákot tettek, ha összepisilné magát, s megvetettek neki az egyik sarokban.
Eleinte nem akart lefeküdni, állandóan felült, s azt ismételgette panaszos, szinte könyörgő hangon:
– O-oka! Oka! (vagy ocka?)
Végül nagy sokára csak belefáradt a szipogásba, s ülve, a falhoz támaszkodva aludt el. Lefektették, és bekapcsolták a hősugárzót, nehogy megfázzon.
