Volt egyszer egy ember. Péternek hívták. Péternek.
Utálta a galambokat. Gyűlölte a galambokat. Mindenkinek azt mondta, hogy a galambok ölték meg a fiát. A fiát a galambok ölték meg. Megfertőzték. Megölték. Emiatt utálta a galambokat, gyűlölte azokat.
Péter bottal járt. A botjával hessegette el a madarakat. – Takarodj! – !mondta ilyenkor. Nem takarodott. Mindig tipegett körötte egy. Takarodj! – lendítette botját. A galamb odébb röppent, körbejárt, ahogy a galambok szoktak, bólogatva, a kör kerülete mindig kicsivel közelebb Péterhez, de csak annyira, hogy ne legyen észrevehető, közelebb és közelebb, mígnem Péter megint lendítette a botját, – Menj már anyádba – dünnyögte hozzá.
Feküdt Péter az albérletben, cigarettázott, meccset nézett. Ki kéne már festeni. Majdnem barna a plafon a füsttől. Felkelt, a konyhába ment. Kinyitotta a hűtőt, kivett egy kolbászt, azt rágcsálta, miközben folytatta a füstölést. A gangra néző konyhaablak párkányán közben egy galamb tipegett ide-oda, közben kurrogott. Péter a kezével hessegette volna, de lusta volt az ablakhoz menni. Állt a nyitott hűtőnél, kolbászt evett, cigizett. – Menj már anyádba! – dünnyögte.
– Két és félszeres szorzóval nyertem – mondta Péter a piaci kocsmában. – De csak egy ezrest tudtam feltenni. Gondold el, ha százezerrel tudtam volna játszani. Hess, menj anyádba. A Lacinak, tudod, annak a nagydarabnak, tízért játszottam ugyanezt. Huszonötöt nyert rajtam. Az ötöst úgy is ideadja mondjuk.
– Kicsim, üres a poharam. Hány óra, van már háromnegyed, mert akkor kimegyek, rágyújtok, esedékes a cigim. Hess innen, már az ajtóba is bejössz, hess, menj anyádba. Csinálsz egy kávét is, a következő cigi előtt elszívom. A kurva galamb nem hagy békén. Ezek ölték meg a fiamat. Hess, menj anyádba. Nem ülök le, mert nem tudok felkelni, annyira fáj a térdem.
Állt Péter az ablak előtt, szomorúan nézte az esőt. Indult volna a piaci kocsmába. Szakadt az eső. A hűtőhöz csoszogott, kivett egy doboz sajtot, bontogatta, bekapott egy darabot. Felbontott egy sört, belekortyolt, cigarettára gyújtott. Miután elmúlt a köhögési roham, megint az ablakhoz sántikált. A galamb ott ült a párkányon, összehúzta magát. – Hess, menj anyádba! – morogta Péter, már csak a megszokás miatt. Nem volt kedve ablakot nyitni, hogy elzavarja a galambot. Leült, bekapcsolta a tévét, a belga másodosztályt nézte, elbóbiskolt.
Péter ült, zihált. A piaci kocsmában többen megütköztek, hogy Pétert ülni látják. A galamb most is burrogott az ajtónál. Péterben nem volt erő. Rekedten hörögte, menj anyádba. Panaszkodott, nem kap levegőt. Kivonszolta magát a kötelező cigarettára gyújtás idején, majd vissza, nehezen a székbe, csak elgyötörten legyintett, mikor kérdezték.
– Szóltam a lányomnak, vigyen be a kék golyóba. Kicsim üres a poharam – szólt a csapos lánynak, aki most nem a pultra tette a sörös poharat, hanem kivitte Péter mellé.
– Bemegyek, azután két hét múlva itt vagyok. Ott az a kurva galamb, zavarjátok el, ezek ölték meg a fiamat.
Feküdt Péter az ágyban, a kórházban. Cső lógott a nyakából. Galamb tipegett az ablakban.
– Ott a fiam – mondta Péter. Azután meghalt.
Galambok most is vannak a piacon. Azt nem látni, melyik galamb, melyik nem.
