Készülődők, hamarosan kezdődik a meló. Rutinos mozdulatokkal szétszedem, majd összerakom, majd újra szétszedem és újra összerakom. Az órám világító számlapjára nézek, húsz másodperc. Egyre jobb, az évek meg a rutin. Felnevetek.
Szeretem a munkám, és az mondják jó is vagyok benne. Talán az egyik legjobb, a szakmában és ráadásul remekül fizet. És ami a legszebb az egészben, hogy remekül tudok mindenféléről elmélkedni közben.
Most éppen Bach egyik elegáns fúgáját hallgatom miközben magamra kapkodom a ruháimat, és a kontrapunk és a jazz közötti hasonlóságokon töprengek. Az agyam egy másik gyakorlatias része eközben gépiesen teszi a dolgát, elrakom a cuccaimat, elpakolok, megmosom a fogam, felhívom B-t. Ellenőrzöm, hogy pontos-e az órám.
A pontosság akár a munkámban, a zenében is létfontosságú. A megfelelő hangnak akkor kell beütnie, amikor kell. Se előbb, se utána. Pont akkor. Így tökéletes!
Az autó, egy jellegtelen szedán, már lent vár. Intek az ismerős sofőrnek, és beülök hátra. Elindulunk. Az idő fél kilenc.
Az ellenpontos zenében is éppen azok a hangok módosulnak leggyakrabban, mint a jazzben, a bővített és szűkített kvint, vagy a bő és szűk kilencedik hang. Előfordulnak simán bővített és szűkített akkordok is a megfelelő fokok miatt. A ritmika nyilván egészen más, de ez rendben is van így.
Rövid eseménytelen utazás után megérkezünk, az autó zökkenve megáll, kiszállok, gyalog indulok tovább.
Kalapomat mélyen a szemembe húzom, hűvösek már ilyenkor az esték.
– Találkozó pontban kilenckor, a szálloda előtt – mormolom. – Minden simán fog menni.
Túl gyorsan érek oda, még van legalább tíz perc, ezért teszek még egy nagyobb kört.
Ez a Bach egy igazi zenei óriás volt. A fúga szólamai olyanok, akár az emberi gondolkodás, annak lenyomatai is lehetnének akár. Talán a zongora vagy az orgona az a dedikált hangszer, ami a legjobban, a leghitelesebben tolmácsolhatja ezt az érzést. Bár, ha valaki mondjuk a hegedű mestere, azért az is eléggé jó…
Itt megakadok. Már újra a szálloda előtt vagyok, és az órám nagymutatója vészesen közelít a tizenketteshez.
A forgóajtón most egy fekete kabátos férfi lép ki, kezében keskeny fémszínű diplomatatáska. Körbenéz, majd sietősen elindul lefelé a lépcsőn.
Itt az idő! Elindulok felé.
Bach zenéjében talán az a legszenzációsabb, hogy kortalan, bármilyen korosztály számára élvezhető és mindig van mondanivalója. Ez nem is lehet kétséges.
Kezemet a kabátzsebembe süllyesztem, és előhúzom az öregecske Desert Eagle-t. Fémesen simul a kezembe, érzem a súlyát, jó nehéz. Eszembe jut egy ideillő szöveg az egyik kedvenc Guy Ritchies filmemből: „Heavy is good, heavy is reliable, if it doesn’t work you can always hit them with it”. Hát ennyi.
A fickó torkára célzok és gyors egymásutánban kétszer meghúzom a ravaszt. A brutális nagykaliberű pisztoly felugat a markomban. Bang, Bang.
A férfi, akár egy súlyos zsák, összerogy és a táskát is elejti. Rengeteg a vér. Elég undi. A második lövés kicsit feljebb ment, és elvitte az ürge fél arcát. Direkt kérték, hogy így csináljam, az elrettentés miatt. Ágyúval verébre, hehehe. Na mindegy. Bármit, amit csak a megbízó kér!
Elteszem a stukkert, és szedem a lábam ahogy csak bírom. A park felé veszem az irányt, szerencsére nem követ senki. Valahol egy riasztó szól, és hallom a már közeledő szirénákat. Rendőr vagy mentő, sosem vagyok benne biztos. Átvágok a sötét parkon.
A sofőr a szedánnal a megbeszélt helyen vár. Beugrom hátra és egy kövér gázzal elindulunk. Jólesőn dőlök hátra a puha bőrülésen és fáradtan behunyom a szemem.
Fejemben a D-moll toccata és fúga kezdő akkordjai szólnak. Ez a Johann Sebastian tényleg egy zseni volt. Ez egy vérbeli örömzene.
