Hétfő. A mechanikus órám hajnal három körül jár.
Néma csend vesz körül, ahogy egymagam sétálok hazafelé, miközben a világ mélyen alszik körülöttem.
Minden és mindenki alszik, még a jó cukor is.
Az idő állni látszik. Nyár eleje van, június. Csak a hársfák jellegzetes illata és ez a párás meleg mindenhol.
Jól esne most egy jéghideg sör, mert kiszáradt a torkom, de ahogy látom, nincs nyitva már semmi. Se a kocsmák, se az éjjel-nappali boltok, még a rohadt benzinkutak is bezártak.
Ez most egy ilyen kietlen, kihalt világ. Beton-, fém- és üvegdzsungel. Csak pár kóbor taxi száguldozik a városban, mint színes kerge bogarak, de azon kívül tényleg semmi, minden csendes mindenki alszik.
Újra az órámra nézek, három óra húsz.
A vasárnap már elmúlt, a hétfő még nem kezdődött el igazán… Valahogy a két világ között a semmiben rekedtem. Szürreális látomás.
Mindenki békésen szendereg: az autók, a fák, a város, talán még az angyalok is alszanak. Kivéve engem, aki itt bandukol ebben a térdig érő nihilben.
Úgy érzem magam, mint aki kiesett a Mátrixból és most nem találja a visszautat.
Azért egy hideg sör baromira jólesne, jut eszembe újra a gondolat, akár egy rögeszme. Már délután megkívántam, ez járt a fejemben egész végig miközben melóztam. A jutalom, a nap végén. A kilazulás.
Elered az eső, először csak apró szitálás, aztán kezd egyre jobban bedurvulni. A végén már zuhog. Hogy a fene esne bele!
A buszmegállóban a padon egy sovány hajléktalan fekszik, ő is alszik. Hosszú piszkosszürke szakállával takarózik. Nem egy szívderítő látvány.
Frusztrációm egyre inkább engesztelhetetlen gyűlöletbe csap át. Tehetetlen düh ez, ami belülről mar szét, de már mindegy, ebbe bele kell törődni.
Nem mindig az van, amit az ember szeretne, de hogy ebben a szerencsétlen városban, ami ráadásul megyeszékhely, és ahol nagyjából száznegyvenezer ember tengeti a mindennapjait, egy rohadt sört nem lehet ilyenkor meginni. Ez azért gáz. Sőt mi több: katasztrófa!
Feladom. Legyintek, káromkodom, majd sántikálva elindulok hazafelé.
Fél óra múlva, már én is az igazak álmát alszom, akár a többiek. A távozó langyos éjszaka még utoljára szájon csókol, körbevesz, puha testével beborít, s én boldogan feloldódom a saját rémálmomban.
A Mátrix kitágul, és újra beborít mindent és mindenkit. A konzisztencia helyreáll, és érzem, ahogy a világ újra visszatalál önmagába.
