A Hajnal u.- i, „csavargó” gyerek-galerihez a háború előtt és után nem csak az ott, hanem a közelben lakók is csatlakoztak időnként, ám az állandó magot a nálam idősebbek adták: B. Imre, a V. fiúk és mások.
Történt egyszer – puszta mulatságból – hogy a Pataiék szekérbejárati „hídjának” fából készült szerkezetében lakó földi darazsak fészkének kijáratára néhány nálam erősebb „legény” ráültetett.
A kis klott gatya rövid szára nem védte meg a fenekemet a darazsak szúrásaitól, akik egy tisztességben megöregedett suszter varrógépének alaposságával végezték a dolgukat. Fájt ugyan, de nem bőgtem. Ez elvette a kedvét a „támadóknak”: ha nem bőg, miért csináljuk kifejezése, csalódottsága ült ki az arcukra.
Miért tették ezt? Hát, mert a „zsidóval” a háború előtt illett ekként bánni. Ez volt a korszellem. Sem én nem tudtam, sem ők nem tudhatták, én nem is vagyok igazában zsidó. Ez a téma megérne egy külön esszét!
Tettükért nem haragudtam már akkor sem, igaz, nem értettem a miértet. Hiszen máskor nagy egyetértésben eprészkedtünk egymás udvarán a gyümölcseiket kínálgató fák tetején Kezünk, arcunk kékeslila volt a fekete eper festékanyagától, amin jókorákat nevettünk.
Megesett, hogy B. Imre kiselőadást tartott a házi verebek alkati tulajdonságairól. Tézise az volt B „professzornak”, hogy kétféle veréb létezik – amelyek mindegyikének vadásztunk a még nem fiasodott tojásaira -, a kövér és a sovány. A sovány az a közönséges, szegény veréb, a kövér nem más, mint a doktorveréb.
Ebben békésen megegyeztünk.
*
A szomszédok, az utca nem dúskált a földi javakban sem 45 lőtt, és főleg nem utána. Azért némi különbségek voltak: akadtak családok, akiknek nem minden nap jutott étel az asztalára. Jobb esetben némi puliszka, görhemálé, kolompír előfordult az étlapon.
Az én családomnál ez nem volt így. Mindig volt rendes liszt, disznó-, kacsa, esetleg libazsír a háznál. Liszt azért, mert Jóska bátyám 45 előtt és után is a Vay Andor-féle malom molnára volt.
V. Sanyiéknál pl. – a Kosornyón – puliszkás rétest ettem. Ízlett, édes volt.
Nagyanyám heti rendszerességgel megfőzte a remek krumplisgaluskát. A sok tojásos tésztát, – bütykösre kidolgozott kezével -, néhány mm vastagságúra nyújtotta, szalagokra vágta a csörögemetszővel vagy egy nagy késsel, majd a már lobogó, sós vízbe szaggatta. A kifőtt galuskát disznózsírban, a főtt krumpli kockákkal összemelegítette, és azon fehéren tálalta. Nagyon jó, tömős étel volt, de én jobban szerettem a túrós változatot. Ennek még most is a számban az íze. Senki sem tudott többé ilyet főzni, anyámat is bele értve. A mostani MULTI-féle túrókkal, tejfelekkel ez lehetetlen is. De a lisztek sem léphetnek a régiek nyomába.
A B. családdal – két házzal laktak lentebb, a járdás oldalban -, jó barátságban volt a mienk: Róza segített meghordani a jóvizet a ref. templom előtti, artézi kútról. Esetenként elkísértem, és kutyálkodtam vele, bosszantottam, amit nevetve tűrt. De az már sok volt neki is, hogy hátulról megcsúzliztam. Na, nem túl erősen. Rám kiáltott:
– A fene egyen ki! – majd mindketten nevettünk.
Sokat játszottam az udvarukon, ami keskeny volt, és roggyant deszka- és nádkerítés vette körbe.
Délidő volt, az „ides” megfőzte a kolompíros galuskát, és azon forrón, ledobta a beépített spórról, a pitvar döngölt agyagpadlójára az ételt, a nagy, öntött vasból készült kaszrojban.
A sok tagú család körbe ülte a földön az edényt, kapkodva, tolakodva ettek, mert arra napra ez volt az egyetlen étkezés.
Valamelyik éhező rákiáltott a másikra:
– A fene ëgye ki a bélëd! Të mán ëttél!
Nehogy azt gondolja bárki is, mindez egyedi lehetett azokban az ínséges időkben!
Mostani családom már réges-régen ismeri ezt a szomorú történetet, és utalásként, viccből csak annyit kell mondani:
-„……Te már ettél!
