Nem, ez odakint nem a legszebb táj, és az id? sem. Túl sokba kerül, hogy meleg legyen idebenn, megfeszül az ér, az idegek. Aztán a két világ közé odaraktak két szemet, hogy felejtsek látni, legyen mit becsukni, ha hiába tárom. Az a sok fölismerés – hogy ez se, az se én vagyok; az a sokadszori csecsem?kor: karon, markoláson túli távlataival – nem.
Újra kezem ügyébe kell hogy kapjam, agyam legyalult tekervényeibe csavarintsam: élmény a lét. Akár betegnek az egészséges nap; kamasznak k?-létté csupaszított, de igaz világára már építhet? minden mozzanat; cellába zártnak egy hét után egy szemhatárnyi világ zöldje-kékje-n?je, – igen.
Egyetlen napért élek, már túl vagyok rajta s mégis dobogok. Nincs más dolgom a világon, semmint ennek az egyetlen napnak a megfogalmazása a természet nevében, amelynek címerállata a tiszavirág. Én tudom, mily sokáig készül – lárva-létben – virágzó színre éhes pillanatra e hajlékony csoda. Igen. Én tudom a gesztenyefák h?ségét és rossz memóriáját – hiszen azért ismétlik csupán a gyertyás virágzást; s tudom a d?lés el?tti matuzsálemt?l: egy napig élt, arra készült, háncs és farésze erein az élet azért gy?lt meg, a hangyák a kérgen azért sürögtek föl-le, hogy nyíljon aprószakállú, pirosarcú, fehérfej? lényeket, akik elcsodálkoznak a fogantatás pillanatán, s máris, akárha hullna hó a fekete törzs köré.
Minden itt-lét az extázisért van, az átcsapás pillanatáért. De az átcsapás pillanata: az ellen?rizhetetlen excessus, a kivonulás pillanata. Fa és ember túléli, mert kérges, d?lnie is nehéz. Meg aztán a határon – ott vannak egyre rövidlátóbb szemeim, s az egyre tágabb távlatok.
Pontosabban kell nézzek.
Legutóbbi módosítás: 2008.09.03. @ 06:48 :: Petz György
