A nagyhatalmú báró, Terebesi Andorás ridegen bámult a király követére, aki személyesen hozta a véres kardot, szimbolizáló behívót a csepeli harci táborba.
– Egye meg a kölyök király, amit f?zött – dohogta – éppen elég nekem rendbe hozatni a kunok által okozott téli károkat, nemhogy holmi kis csetepatéba mászkáljak valami sivatagi kutyafalka ellenében. Ha valóban olyan er?sek, mint ahogy a gyáva kijevi hercegek mondják, akkor álljon ki ellenük a drágalátos kunjaival.
– De apám – szólt közbe a harmincnégy éves Terebesi János –, nem csak Kijevet, hanem Halicsot és Szuzdalt is leigázták ezek a mongol ördögök!
– Ha annyira akarsz menni, én nem állok az utadba fiam – mondta indulatosan az ?sz nagyúr –, de egyetlen szolgát sem adok melléd, csak a tieidet viheted. Itt a tavasz és nincs földben a mag.
János legyintett és otthagyta az ?sz dühöng?t.
– Mondd meg uram Bélának – szólt a követhez –, hogy a középs? Terebesi ott lesz a táborban! – Türje Dénes, a követ, bólintott és lóra pattanva elvágtatott a következ? nyakas nemesúrhoz. János benyitott a tizenhat éves leánya, Rubin szobájába.
– Gy?lölöm ezt a hideg várat, apám – szólt ny?gösen a hollófekete hajú szépség meglátva a benyitó apát. – Itt Páricson mindig hidegek a tavaszok. Miklós úr otthonában az Alpokalján már nyílik a havasi gyopár.
– Err?l akartam veled beszélni leányom – szólt János halkan.
– Nem tudsz lebeszélni róla, apám, még ha öregebb, is mint én – kiáltott a lány remegve a haragtól.
– Hiába, a nagyapja vére! – sóhajtott magában János úr, de hangosan csak ennyit mondott. – Tévedsz leány, azt vakarom kérni, hogy látogasd meg jegyesed, Miklós urat, és amíg nem üzenek, addig maradj nála!
A lány arcát hirtelen pirosra festette az öröm pírja, majd elkomorult.
– De, hogy mehetnék hívás nélkül egy idegen férfi udvarába, apám, és miért kell sürg?sen utaznom?
– Ne aggódj Rubin, már tegnap elindult a hírviv?, aki a kedvesednek jelezni fogja érkezésed. Ami a másik részét illeti, lesz itt egy kis harc a végeken.
– Máskor is elvoltál már hadban apám, mégse kellett elutaznom.
– No, ha akarsz menni, készülj László öcsém, és néhány kopjás elkísér hajnalban – zárta le János a vitát, majd átment öccse kamrájába.
– Nem gondoltad meg öcsém? Nem jössz velem Béla táborába?
– Apánknak igaza van János, minek ennyi nemes az istentelen kutyák ellen? Játszva elintézitek ti is ?ket!
János nem válaszolt erre a tirádára, kiment és az udvarban parancsot adott, hogy hajnalra álljon össze a kíséret. ?is akkor szándékozott indulni a csepeli táborba. Úgy hitte, hogy ha az orosz er?t is szétroppantó mongol hordák betörnek a hágón keresztül akkor lánya csak az országon kívül lesz biztonságban. Legalább az öccse életét is megmentheti, ha Rubinnal küldi kíséretnek. Csak a nyakas öreget tudná rávenni, hogy eleget tegyen a királyi pátensnek. De Andorás úr még a megvakíttatott nádor, Apodfi Dénes fegyvertársa volt és mint ilyen, ádáz ellensége IV. Bélának. Apodfi, Keán, Terebesi „szentháromságtól” volt hangos az elnyomottak sóhajtása a boldog emlékezet? András király uralma alatt, aki nem akarta észrevenni a kedvenc bárói gonoszságát.
János remélte, hogy tehet valamit a királyért, amivel jóváteheti harácsoló apja b?neit és engedetlenségét.
Hajnalra kelve az úr le sem jött elköszönni fiaitól és az unokájától.
– Majd megbékül – gondolta János és kiadta a parancsot az indulásra. Elöl kétszáz válogatott vitéz, szerviensek, a halicsi háború veteránjai, János válogatott legényei. Ã??ket követte János báró barna cs?dörön kopjával és hatalmas harci szablyával az oldalán. Még Zágon nagyapó ?srégi íját is a hátára vetette, hiszen a Kaplony nemzettség ?si fegyvere volt.
– A Tiszaháton jártak három nap múlva, amikor János hatalmas sereget látott a távolban. Közelebb érve látta, hogy Béla vonul ott a haddal.
– Miért e sietség uram – kérdezte, amikor jelentkezett Bélánál
– Frigyes kémei megölették Kötönyt – mondta a király –, a kunok kivonultak és így csak hatvanezren maradtunk. Muhinál fogadom ma tatárt a Hernád folyó partján. Hát a lányod is hadba vágyott? – nézett a gyönyör? Terebesi Rubin mélykék szemébe Béla.
– Nem uram ? öcsémmel a jegyeséhez tart a Lajtán túlra – sietett a válasszal János, mert látta, hogy a fiatal jókép? királynak igencsak tetszik a lány.
– Akkor egyedül képviseled a Terebesi házat János lovag? Atyád miért nincs a katonáid élén?
– Gyenge az egészsége uram, kínozza a köszvény
– Igen tudom, és a szeme is köszvényes lehet, ha a királyát kellene látni! – mondta Béla nevetve. – Mindenesetre Te jó lovag, maradj mindig mellettem!
– Nem bízol bennem uram – kérdezte János – amiért nem adsz alám csapatokat?
– Eljön annak is az ideje, az is érthet? lenne, ha nem bíznék, hiszen a te ?söd egyszer már elárulta az enyémet! – mondta elkomolyodva a király a Terebesiek Koppány nev? ?sére célozva.
János elbúcsúzott öccsét?l és leányától.
Koromfekete éjjel volt. Az urak jóíz? részegségben fetrengtek sátraikban. Ünnepelték az els? gy?zelmüket. János néha beszólt nekik, hogy ez csak a tatár el??rs volt, s?t még az sem mert oroszul beszéltek, amib?l az derült ki, hogy Batu a hadifoglyokat küldte el?re, hogy lássa az ellenfél erejét. Most ott állt a Hernád mellett és a túlpartot kémlelte, amikor egy alak lépett mellé. János megismerte a királyt, aki szintén nem vett részt a mulatságban.
– Úgy, horkolnak, mint a disznók – mondta a király bosszúsan. – Kálmán herceg ?rz?i még azt sem hallanák, ha ránk törne a kán.
– Ne aggódj felség, kétszáz legényem a partmentén ?rzi a vizet. Ha jönnek, riasztanak. Lesük meg ?ket ?rség közben!
Lóra ültek és a folyó mentén felállított kék ruhás Terebesi legényeket, keresték. Meg is találták mindet szépen sorban. A torkukból kiálló fekete, tatár nyílvessz? nem hagyott kétséget a halál oka fel?l. Visszavágtattak a szekértáborba, ahonnan már hallatszott a csatazaj. Most nem a félszeg orosz foglyok támadtak, hanem Batu elit tumenje a „Gy?zhetetlenek” mészárolták a félig felöltözött kótyagos urakat. Kálmán herceg Béla mellé ugratott és megragadta a lova kantárját, ezután székely vitézeit?l közrefogva kitört a gy?r?b?l. A király zihálva átkozta magát.
– Hagyd az er?t kés?bbre Béla! – szólt rá öccse Kálmán és elkapta a királyt, amikor kil?tték alóla a lovat. János nem gondolkodott, azonnal leugrott a lóról és a zuhanástól zavart királynak dobta a kantárt. A menekít? sereg tovább vágtatott. János megfordult és levette íját a hátáról. Gyors egymásutánban l?tte ki a vessz?ket az üldöz?kre. De a végzet szédít? sebességénél még ? sem lehetett gyorsabb. Amikor eldobta az íjat, hogy kivonja a kardját, vércseként csapott le a leveg?b?l a Halál egy fekete nyílvessz? képében.
János lenézett a mellén lév? Terebesi címerre és látta, hogy a vessz? pontosan középre fúródott. Amikor a tatár lovas lecsapta a csodálkozó lovag fejét azt már nem is érezte.
1242. augusztusában a király ajtónállója egy Terebesi érkezését jelentette. Béla csodálkozott, hiszen János gróf a menekülés közben halt meg, az öreg pártüt? Andorás a várát védve harcban esett el, a legifjabb László pedig a hírek szerint Frigyes áldozata lett a Lajtán túlról tértében. Érdekl?dve nézte a karcsú, csuklyás alakot.
– Ki vagy? – kérdezte
– Az utolsó Terebesi – csendült egy fáradt n?i hang. – Férjem korai halála után hazatértem uram, hogy az újjáépítésben segítségedre lehessek.
Kés?bb a gyógyítóként elhíresült Terebesi Rubin szolgálatai fejében megkapta a Komárom megyei Gyarmatpusztát is örökölt vagyona mellé, így lett az ország leggazdagabb özvegye. Rubin egyedül nevelte gyermekét Jánost, így ?rizve meg a Terebesi nevet.
Epilógus.
1945. január 18-án megszületett az édesanyám: Terebesi Piroska, a gyógyító Rubin méltó leszármazottja, így örökítve át belém az ?si vért.
Legutóbbi módosítás: 2019.07.16. @ 11:22 :: Adminguru
