Ezerszer megírt levelekbe gyűrtem,
a bennem rekedt gyermeki csendet.
Árvára kopott emlékeimmel
öleletlenül hagytál…
Hányszor írtam, sírva kértem,
gyere vissza, hisz’ te vagy a minden.
Ne fordíts hátat te is, ölelj vagy
teremts örök káoszt lelkemben,
űzz, taszíts, de ne hagyj ebben
a fénytelen idegenben.
Nem szóltál, csak
ablakomra tapadt homlokod.
Szemeddel kerestél valami pontot,
és ujjaiddal rajzoltad körbe,
messzire vágyódó, új világod…
Felnőttem, kezed kerestem,
hogy együtt rajzolhassuk újra
azokat a halványuló vonalakat.
De csak értelmetlen szavakat,
lökdösött elém az élet…
Mondd, hányszor kell meghalnom,
hogy egyszer végre veled éljek?
Hallgatásod parttalan szigetre taszított…
Tartanálak még magamban,
de hiányod súlya alatt elfáradtam.
Fakul a múlt, benne arcod,
a betűk sem úgy kanyarognak,
csak rémülten karcolják papíromat,
ha leírom…
Anya… anya…
Lassan üres szavak alá rejtem magam.
Lassan emlékké felejtődsz bennem.
Anya… anya csak egy van…
Szeretlek…
soha nem hittem, hogy ennyi,
hogy ennyi nem elég neked …
