Magyar Csaba : Önzetlen szerelem

 

 

 

Mélyen a szemébe nézett. Vidám kék volt, akár a felh?tlen nyári ég a végtelen napraforgótábla felett. De látta már vihar el?tti haragosszürkének és elötétülni is a gy?lölett?l.

A mostanit, ezt a bölcsen der?set szerette a legjobban. Nyugalmat és önbizamat árasztott, egy olyan emberét, aki nem ismer lehetetlent.

A sziklaszilárd magabiztosságot tovább fokozták a a határozott, mégsem aránytalan orr, s az okos homlokon átfutó, alig észrevehet? vonalak.

Ahogy gyengéden pásztázott a megnyer? arcon, pillantásával végigsimított az intelligens vonásokon, a finoman kiemelked? járomcsonton, és az orrcimpák mögül induló, a hajdanvolt lágy arcot oly karakteressé formáló, mélyül? red?n.

 

Szerette ezt az arcot. Biztosan tudta, lényét?l elválaszthatatlanul, mindörökre vele marad. Nem zavarta a korral lassan ritkuló haj, sem az ?szül? borosta, és nem tör?dött a szemek alatt mind gyakrabban elid?z? fáradtsággal sem.

Rámosolygott a férfire. A másik azonnal viszonozta. A nevetését is szerette, a csaknem hibátlan fogait.

 

Egyszerre bólintottak, majd a borotválkozáshoz megeresztette a vizet.

 

 

Legutóbbi módosítás: 2019.10.29. @ 09:51 :: Adminguru
Szerző Magyar Csaba 174 Írás
Már gyerekként is tudtam, hogy írni jó, mégis hosszú időre megfeledkeztem róla. Kicsit a véletlennek is köszönhetem, hogy újra felfedeztem magamnak ezt a nagyszerű játékot.