Először azt gondolta, hogy csak az esős borongós idő miatt néz ki ez az iroda olyan zordnak. Valahogy így képzelte el magának a börtöncellákat, de rá kellet jönnie, hogy nem az időjárás az oka a szomorú képnek. A falak sötét olajfestékkel voltak sötétszürkére festve; a deszkapadló fekete volt a motorinától, amivel a fűrészport keverték, amikor „felfrissítették” a padlót; az íróasztalokat százszor átfestették sötétzöldre vagy ugyancsak szürkére. A vastag egymásra rakodott festékrétegek mindenfelé lepattogzottak, az agyon nyűt fáról. A székek sem voltak jobb állapotban, a legtöbb sántított egy kicsit.
A kollegák, akikkel szembetalálta magát, unottnak és fáradtnak néztek ki. Opruc, aki Opreanak tényleg kicsi volt, egy koszos fakult munkaköpenybe szaladgált állandóan, mint egy mókus, akit ketrecbe zártak. A másik kolléga Motok, magára szabatott overallt hordott, amelyen zseb hátán volt a zseb, és abban mindenféle hihetetlennek tűnő dolog… Ez a kolléga néha meg mosolyogni is tudott, és Gyuri később rájött, hogy a tréfától sem riad vissza.
Mikor megtudta, hogy ezek a kollégák már tíz éve vannak itt, mint diszpécserek, elrettent. Hisz az egy örökkévalóság! Főleg akkor roskadt magába, amikor kezdett rájönni a munka lényegére. Még tele volt a feje az egyetemen tanult differenciál-integrál számítással, a rengeteg termodinamikával, szilárdságtannal és a többi tudománnyal, és azzal találkozott, hogy a valóságban munkájának elvégzéséhez a négy alapműveleten kívül, az égvilágon semmire sincs szüksége, kivéve jó lábakra, hogy egyik gyár részlegről a másikra szaladgáljon, összeszedni a szükséges csavarokat vagy alkatrészeket, amelyeket aztán összeszereltek.
Miután egy kissé összemelegedett az új kollégákkal, kezdte őket kérdezgetni, hogy maradtak meg ennél a munkánál, hisz ezt egy négy elemit végzett ember is meg tudja csinálni. Nem próbáltak bekerülni a tervezőirodába, vagy más helyre, ahol tényleg mérnöki munka folyik?
A választ csak hónapok után kapta meg, mikor a kollegák megbizonyosodtak róla, hogy Gyuri nem „csiripel”.
Egy, hogy a tervezőrészlegen sem folyik igazi tervezőmunka, mert a terveket vagy készen kapják a Szovjetunióból, vagy egyszerűen lemásolnak egy nyugati gyártmányt. Nem akárki kerülhetett oda, főleg nem az, aki nem lépett be a pártba.
Teltek a hónapok, az évek… A munka épp olyan kilátástalan volt, mint amikor odakerült, az egyetemi éveket kezdte elfelejteni, és megbarátkozott a kollegákkal. Már együtt uzsonnáztak, és mindhárman szerették a gyár melletti élelmiszerboltba kapható „Romadurt”, ami igen büdös volt, de nagyon ízlett nekik.
A romadur ellen csak Durszt bácsinak, a forgácsoló műhely öreg mesterének volt kifogása, aki megosztotta a diszpécserekkel a börtöncellát. Folyton morgott a bajsza alatt, nem értve, hogy lehet egy ilyen bűzös dolgot megenni. Az istennek sem volt hajlandó megkóstolni!
S egy nap a mester, amikor kihúzta az íróasztal a fiókját, tömény bűzfelhő áradt ki belőle. Rögtön a mérnök elvtársakra gyanakodott, hiszen csak ők veszik ezt a lábszagú túrót. Aztán kutatni kezdett benne, de nem talált semmit. Csak az ő dolgai voltak benne, és a szép tiszta papír, amivel kibélelte. Morogva rakott vissza mindent. Nem szólt semmit, csak rosszalló tekintettel méregette a három feltételezett bűnöst.
Pár óra múlva újból keresett valamit a fiókjában, s megint csak megcsapta az orrát az ismert szag. Újból kipakolt és visszarakott mindent eredménytelenül. Így ment ez napokig…
S ők hárman igyekeztek minél ártatlanabb arcot vágni. Már-már alig tudták visszatartani a kitörni akaró nevetést.
Egy nap arra került sor, hogy kicserélje a fiók papírbélését.
Ekkor jött rá az igazságra. A büdös túró papírja lapult a tiszta bélés alatt. Hát innen a szag!
Az öreg mester jót nevetett, haragra nem is gondolt, hisz értette ő az életet! Hadd vigadjanak a fiatalok!
Még akkor is, ha az ő rovására megy…
Legutóbbi módosítás: 2008.09.30. @ 16:36 :: Galambos Viktor