Verő László : Arany Ágnes: Erőszakok II.

Nyomtatás

A kérdés magas csengésével egy pillanatig közöttünk áll a levegőben, aztán kikerülve folytatom utamat a lépcső felé.

Hétkor benéz hozzám Pjotr Nyikolájevics. Megemlítem, hogy tegnap egy fiú keresgélte a fűbenn az összetört szemüveg darabjait.

– Egy fiú! – mondja olyan hangsúllyal, mint aki többet tud. – Na, jól van – és a többit bármi legyen is, elhallgatja. Mindössze azután érdeklődik, hogyan telt a napom. Másnap ismét meglátogat, de nem jön egyedül. Fiatal kollégáját, a huszonhat körüli sovány, magas Oleget hozza magával, aki feltűnés nélkül, ám gondosan szétnéz a szobában. Úgy érzem, nem találok magamban elég erőt ahhoz, hogy itt üldögéljek velük kényszeredetten, és még az éhség érzetének is hősiesen ellenálljak.

– Elnézést, még nem vacsoráztam – jegyzem meg.

– Egy tál meleg étel nekünk is jót tenne, menjünk az étterembe! – indítványozza Pjotr Nyikolájevics.

A turistaszezon még nem kezdődött el. Szombat-vasárnap nagyjából megtelik az étterem földszintje helyi vendégekkel, de hétköznapokon üresen tátong a nagy terem. A külföldi vendéget a karzat-ra tessékelik, mintegy figyelmességként, s ezzel a legkisebb feltűnés nélkül különítik el a helyi lakosságtól. Az ittenieknek pedig kitüntetés számba megy, ha idegenekkel fent étkezhetnek. Pjotr Nyikolájevics és Oleg esetében – sajátos foglalkozásukat tekintetbe véve – természetesen más a helyzet.

A bodros hajú, kövér felszolgálónő unott-kényszeredetten hozza az étlapot, s míg a két nyomozó érdeklődéssel nézegeti, Júlja kebáb-ot rendelek.

– Én is azt kérek – fordul Pjotr Nyikolájevics a pincérnőhöz.

– Én is – csatlakozik hozzá Oleg szemlátomást megkönnyebbülve.

Ölembe terítem a szalvétát, és mélyen hallgatok arról, hogy úgysem kapni mást, mint a dallamos-romantikus néven szereplő darált húst. A két nyomozó munkámról, családomról érdeklődik, és magukról csak annyit árulnak el, hogy Pjotr Nyikolájevicsnek hatéves fia van, Oleg pedig nemrégen nősült. A felszolgálónő megérkezik az étellel, s mielőtt belekezdenék óvatosan, feltűnés nélkül megemelem a tányéromon párolgó krumpli-halmocskát. Szokásommá vált amióta egy alkalommal teljes, csupasz halgerincet találtam alatta. A vacsora vége felé Pjotr Nyikolájevics megszólal:

– Mondja, miért hívatta a rendőrséget?

– Hogy-hogy miért hívattam?

– Miért akarta, hogy kijöjjön a rendőrség?

Megáll kezemben a villa: „Ez nem hisz nekem!” A sértett ember önérzetével mélyen a szemébe nézek, úgy mondom:

– Három rendőrtiszt járt a szobámban. Láthatták a dulakodás nyomait. Nem vették fel a jegyzőkönyvbe? Ha ezt a fontos dolgot elmulasztották, akkor hallgassák ki a takarítónőt, aki rendbe hozta a szobámat. – Kinyújtom a két karomat. – Ezeket különben ma vettem észre -, és mutatom, hogy a könyökeimet barna foltokban vékony var színezi. A nyomozók világosan látják, de egy szót sem szólnak, én pedig Pjotr Nyikolájevicshez fordulva folytatom: – Nézze, évekkel ezelőtt elváltam; nem töltöttem mindig magányosan az életemet, de feljelentést még sohasem tettem. Ha most mégis ehhez folyamodtam, akkor gondolhatja, hogy nyomós érveim voltak. Vagy Maguknál nem bűntény az erőszak?

Pjotr Nyikolájevics arca semmit sem árul el, és a megalázottság érzésével párosulva ébred fel bennem a gyanú, hogy sem a tények, sem az érvek nem számítanak honfitársa állítása ellenében. Na meg a Városi Pártbizottságnál betöltött pozíciója is meggyőző lehet. „Rússz-ko-je, zná-csit ho-ró-se-je” ismétlem magamban tagolva a közmondást, mintha most tanulnám meg igazi értelmét. A nyomozó mellett a semmibe nézek, kitárulkozom felé, és magamba fogadom az ürességet. Nem érzek semmit, nem bánt semmi…

– Gondolja, hogy terhes lett? – hasít bele Pjotr Nyikolájevics hangja ebbe a különös, bennem keletkezett világba, és kérdése nyomán páni félelem lesz úrrá rajtam. Már két napja ezzel az elviselhetetlen gondolattal élek, de megnevezni sehogy sem mertem. Ő most kimondta, és kérdésére választ vár.

– Nem tudom – vallom be a fejemet rázva, félrenézve.

– Ha úgy gondolja, még a héten elkísérjük az orvoshoz.

– Jó, köszönöm – motyogom. Az üresség helyét most mintha hatalmas gombóc foglalná el a mellkasomban.

A két nyomozó a hallban elbúcsúzik azzal, hogy majd hamarosan jelentkeznek, s én a lépcsőkön felfelé lépdelve iszonyattal gondolok arra a pár órára, amely félelmem társaságában az elalvásig rám vár.

A magányos esték meggyötörnek, hisz nincs, ami a bennem feltörő félelmet eloszlatná: a könyvek nem kötnek le, szólnom meg nincs kihez.

Egyik este összeszedem magam, és bemegyek egyedül az étterembe, hátha ott találom Waltert meg a többi németet, de a karzat még mindig üres. Reménykedem, hátha a szobájában van, készülődik. Ha jól emlékszem, a hármasban lakott legutóbb, és odamegyek. Az ajtó résnyire nyitva, víz zubogása hallatszik. Bekopogok.

– Vhágyítye, vhágyítye! – kiabálja túl a csobogást egy férfihang a fürdőszobából, nyilvánvalóan a tus alól.

– Te jóságos ég, hiszen ez egy meztelen orosz! – rémüldözöm magamban hangosan – Még hogy bemenjek! – és mintha máris kergetne, hanyatt-homlok menekülök a kihalt folyósón a szobám felé. Alig találom a kulcslyukat, s bár sehol semmi nesz, állandóan hátra nézek. Becsukom magam mögött az ajtót, nekidőlök, és a fejemet rázom, mintha nem hinném, ami az imént történt. Állok. Múlnak a percek. Csend van. Lassan megnyugszom.

*

Magyar főnökömmel nem beszélünk többet a hétvégi eseményekről, csak röviden megemlítem, hogy pénteken nem tudok jönni, orvoshoz megyek. Biccent. Mihailt néhányszor láttam ugyan a por s a napfény keverékén keresztül az építkezésen, de üdvözlésül csak intettem neki. Most azonban nem tudom kikerülni, hisz az egymás tetejére rakott hullámlemezek oszlopát megkerülve egyenesen felém tart.

– Ágnyésza, csak nincs valami baj? Már napok óta kerülgetsz, nem látogatsz meg – mondja némi sértődöttséggel a hangjában.

Látom, hogy nem odázhatom el a beszélgetést, és minek is, hisz baráti szálak fűznek a szelíd mérnökhöz, aki bizonyára képtelen lenne bárkinek is ártani.

– Menjünk az irodádba – indítványozom, s amint a kiterített, lilás tervrajz másolatok, és a tintafoltos vonalzók társaságában helyet foglalok, azonnal belekezdek mondókámba:

– Mihail, az az igazság, hogy nem érzem jól magam, nagyon kellemetlen hétvégém volt… – és nagyvonalakban elmondom, mi történt. Mihail figyelmesen hallgat, egy szót sem szól. – És képzeld, kisült, hogy a férfi nős, meg van egy hároméves kislánya is, mint neked – fejezem be. Mihail hallgat; kinéz a portól sárgás, homályos ablakon, amelynek szögletében egy bent rekedt légy duruzsol. A mellettem álló csésze aljában az ázott levelekből kesernyés tea illat árad, és most az építkezés külső zaja élesen elválik a belső csendtől. Vagy egy perc elteltével Mihail megkérdezi, mit szól a főnököm a tervmódosításhoz, és ezzel a beszélgetés elveszíti személyes jellegét. Hálásan kapom fel az új téma fonalát, és kimerítő, túlságosan is kimerítő választ adok, mintha izgalmas, érdekes dologról beszélnék.

Egy este telefon csengése hasít a magányos csöndbe.

– Szervusz, Ágnyésza! – szól egy ismerős hang.

– Mihail! Ezt a meglepetést! Még sosem hívtál fel.

– Igaz, de most rád gondoltam, és… izé… Krasznodárba jöttem – mondja, miközben furcsán megcsuklik a hangja.

– Tényleg? – kérdezném örömmel, de a csuklás, és a szokatlanul tétova hang zavar.

– Igen, igen, itt vagyok Krasznodárban… a Kavkáz-ban.

– A portáról beszélsz?

– Nem, a háromszázhúszas szobából.

– Aha, barátoknál vagy…

– Nem…

– Hát akkor?

– Kivettem egy kétágyas szobát.

– Aha, a feleségeddel jöttél. Legalább megismerem.

– Egyedül vagyok – csuklik egyet, és szünetet tart – senki nem fog zavarni bennünket… Gyere!

– Mihail, te részeg vagy! – mondom bosszúsan – sosem tudtam, hogy iszol.

– Csak egy kicsit ittam. De gyere hozzám! Dupla ágyas szobát vettem ki… miattad! Igazán, gyere! Várlak!

– Szégyelld magad, Mihail! Menj a dupla ágyba, és aludd ki magad! Holnap reggel felébresztelek. Mehetünk együtt dolgozni. Jó éjszakát!

Leteszem a kagylót. Az ablakon hűvös esti levegő áramlik be. Kicsit fázom, de kikönyökölök, és nézem az esthajnalcsillagot, amely a magas, tiszta égből mindig egyformán fénylik. Hunyorítok, mintha akkor közelebbről látnám. Nézem a fák fekete koronáját, a szemközti ház sötétségtől foghíjas ablakait – nem akarok Mihailra gondolni, de lehetetlen. Tudom, hogy magamat kímélem, amikor ezt ismételgetem: „Részeg, teljesen berúgott” – és a kezemmel még gesztikulálok is hozzá.

Másnap reggel a háromszázhúszas szoba nem felel, pedig hosszasan csöngetek. Délután a tömött zsákok, és a zajos cementkeverő mellett látom Mihailt, amint utasításokat ad a munkásoknak. Észrevesz. Egy másodpercre tétován megáll ceruzát tartó keze a levegőben, aztán összeszedi magát, és üdvözlésül int. Visszaintek, és ebben a pillanatban mindketten biztosan tudjuk, hogy ezután már csak így fogunk köszönni egymásnak, és hogy soha többé nem folytatunk baráti társalgást a csöppnyi poros ablakú, terpentinszagú tervrajzokkal teli vagon-irodában.

*

Pjotr Nyikolájevics most is betartja a szavát. Pénteken értem jön. Amint a forgalmas utcán, s a szürke felhőkből szitáló esőben a rendelőintézetbe tartunk, megkérdezi, hogy az oroszon kívül beszélek-e más szláv nyelvet.

– Tudok valamennyire lengyelül – válaszolom.

– Beszél angolul?

– Igen.

– Na, és kínaiul is tanul – teszi hozzá.

– Ezt honnan tudja? – kérdezem meglepődve.

– Maga említette.

– Nem, sosem beszéltünk ilyesmiről.

– De az asztalán tart egy kínai tankönyvet.

– Nem az asztalomon tartom, hanem az alsó fiókban, a levélpapírok alatt – jelentem ki határozottan. Megállok, és az arcába nézek.

Sarokba szorítva egy pillanatnyi zavar után folytatja az utat, s míg tekintetét a kövezetre szegi, tetetett kedélyes hangon megszólal:

– Bevallom… amíg munkában volt, szétnéztünk egy kicsit a szobájában.

– Gondoltam – mondom hűvösen, s aztán hallgatunk az egész úton.

Az orvosnő meg a nővér mintha egy családból származnának: mindketten magasak, igencsak testesek. Amint megmozdulnak, köpenyük alól tiszteletet parancsolóan terebélyes idomok tolakodnak elő, s ha nem a földszint betonpadlóján járnának, talán meg-megrengene az épület. Hajuk a kerek fehér fejfedő alá gyűrve alig látszik. A lapos sapka pedig úgy fest, mint hasas üvegeken a kupak, s amely mintha arra kényszerítené őket, hogy valahol az alacsony mennyezet közelében befejeződjenek.

Pjotr Nyikolájevics elmondja a tényállást, s még idejében magunkra hagy, mert amint a két nő végignéz vékony alkatomon, amely jóval fiatalabbnak tüntet fel a koromnál, felgyúl haragja a férfinem ellen.

– Hogy nem átallott erre a kislányra mászni! – bosszankodik az orvosnő, miközben vizsgál.

– Részeg volt a disznaja? – kérdezi a nővér közvetlenül. – Mert inni, meg fajtalankodni azt bezzeg tudnak, csak a munka büdös!

Szó szót követ, s a két nő felváltva, egymást hergelve szidja a férfiakat, mintha csak rám vártak volna, hogy elkeseredésüknek, és felháborodásuknak szabad folyást engedjenek. Felesleges bármit is szólnom, de némi elégtétellel gondolok arra, hogy ha most kezük közé kaparintanák azt a disznót, alaposan meggyúrnák. Nézem az orvosnő haragtól eltorzult vonásait; vajon hány hasonló esetet vizsgálhat naponta? Ha a tiszti orvos szerint én voltam aznap a harmadik, hányan jöhettek még utánam? Szeretném ugyan megkérdezni, de elriaszt a két nő mélységes férfigyűlölete, és az az elkeseredett düh, amely olyan erővel robban ki belőlük. Igyekszem magamat elhatárolni, hogy csak, mint távoli vihar dörgését halljam őket, bár jólesik, hogy pártomat fogják.

A nővér kifakadására eszembe jut Ludmilla, a karcsú huszonéves mosztovójei szomszédunk. Egyszer megálltunk az utcán beszélgetni, s kíváncsiskodva lassan odaverődtek a kerítésen át kukucskáló barátnői is. A gyerekek kerültek szóba, mert mindegyiküknek volt egy vagy kettő, a testes Ljúszja meg már a harmadikat várta.

– Rossz lehet egyedül, Ludmilla. A kisfiadnak is hiányozhat az édesapja. Még sosem láttam a férjedet. Másutt dolgozik? – érdeklődtem.

– Határőr – válaszolta.

– Az enyém is – mondta a másik.

– Igen, az enyém is -, bólogatott a harmadik.

Nyár végére már úgy összebarátkoztunk, hogy Ludmilla nem érzett többé idegennek; egyszer bevallotta, hogy nincs férje. Se neki, se a barátnőinek. „Nem is kell” – mondta. „Minek? Hogy eligya a fizetését a miénkkel együtt, meg még össze is verjen? Úgy kell az nekünk, mint púp a hátunkra! De az anyasághoz, a gyerekhez jogunk van!” – jelentette ki, és barna szemeiben az önérzet szilaj fénye villogott.

Az orvosnő befejezi a vizsgálatot, s bár semmit meg nem tudok, mégis megkönnyebbülve távozom. Az utcán izgatottan tudakozódom Pjotr Nyikolájevicstől, mikorra várható bármiféle eredmény.

– Három hónap múlva – feleli.

– Addigra már magamtól is rájövök, mi a helyzet – mondom nekikeseredve. – Nálunk a terhességet a harmadik héten meg tudják állapítani laboratóriumi vizsgálatokkal.

– Itt nincs olyasmi – szögezi le.

Már a szálloda közelében járunk, amikor a nyomozó hozzám fordul:

– Ha tényleg terhes, meg fogja tartani a gyereket?

A kérdésbe beleszédülök, meg kell állnom. Gyereket várni… mindig úgy képzeltem el, hogy két ember szerelméből és szabad akaratából történik. De engem megerőszakoltak, és attól félek, métely került belém, amely burjánzani, terjedni kezd a maga törvényei szerint, és bitorolni fog, mint a testet átszövő fekély, hogy örökké fogva tartson.

– Megtartja? – kérdezi újra Pjotr Nyikolájevics. Egy pillanatig farkasszemet nézünk.

– Nem – mondom nyomatékkal.

– Nagyon jó orvosaink vannak, ne féljen, gyorsan elvégzik a mőtétet – bátorít.

– Igen, hallottam. Érzéstelenítés nélkül.

Egy hét múlva felszabadultan veszem tudomásul, hogy amit a lelkem be nem fogadott, az a testemnek is idegen maradt.

*

Pjotr Nyikolájevics még néhányszor benéz hozzám, aztán elmarad, de naponta megszólal a telefon hat óra körül, amikor rendszerint a zuhany alatt állok. A csengetés éles, szűnni nem akaró, és csakis a kagyló felvétele vet véget a követelődző hangnak. Akkor aztán akármeddig hallózhatok, senki sem szól bele. Esténként viszont Oleg telefonál, és úgy tesz, mintha csupa barátságból érdeklődne hogylétem, napi tevékenységem iránt. Kényes helyzetemet figyelembe véve nincs más választásom: beszélgetek vele, és semmi jelét sem adom annak, hogy hívásainak indítékával nagyon is tisztában vagyok. Egy nap meglátogat, és vacsorára hív az étterembe. Szokatlan… ez biztosan nem tartozik munkaköri kötelességeihez. Túlzott udvariassággal kísér fel a karzatra.

– Ne rendeljünk „Júlja kebáb”-ot! – indítványozom. – Újabban kocsonyájuk is van.

– Azt szeretem – egyezik bele, és olyan finomkodva adja fel a rendelést, hogy a pincérnő meglepetésében kétszer is hátranéz, amint a konyha felé tart. Két mély tálikóban megérkezik a kocsonya. Oleg jelentőségteljesen jobb kezébe veszi a kést, balkezébe a villát, és ellenőrző pillantást vet az én kézmozdulatomra. „Hát erről van szó!”, ismerem fel a meghívás indítékát, mert eszembe jut, hogyan markolta meg múltkor a kést, és marcangolta vele darabokra az inakkal teli darált húst. Egy erősebb mozdulatnál oldalára fordul Oleg tálikója; a fiatalember elvörösödik. Figyelmemet azonban most más köti le. A lépcső felől ötvenöt körüli ballonkabátos férfi jelenik meg sietős léptekkel. Azonnal felismerem benne azt az illetőt, aki egy este a nyugat-német cég jelvényével a gomblyukában odament Walterék asztalához, kezet fogott, és amint körbenézett a társaságon úgy tűnt, igyekszik megjegyezni az arcokat. Ezután sarkon fordult, és ugyanolyan sietősen, mint ahogyan jött, el is távozott.

– Ki volt ez? – érdeklődtem Waltertől.

– Fogalmam sincs – válaszolta.

A ballonkabátos most felénk tart, de elhalad mellettünk, és megáll a következő asztalnál. Amint Oleg megpillantja, elborul a tekintete. Tesz egy félfordulatot, rákönyököl az asztalra, arcát a tenyerébe temeti, s mintha meglepetésében hangosan kotyogná ki, maga elé mormolja: „Hogy az ördög vinné el! Ez a szomszédom, a rendőr százados…”

*

Másnap kellemetlen hír vár a portán: kettő negyvenről hét rubelre emelkedik a szállodai szobám ára. Afelől nincs semmi kétségem, hogy továbbra is ajándékokkal kell megvásárolnom a takarítónő jóindulatát, ha tartalék tekercs toalettpapírt akarok, vagy ha bármi más alapvető dologra van szükségem. Hét rubelt semmiképpen nem tud fizetni értem a vállalat; el kell intéznem, hogy maradhasson számomra most már a kettő negyven.

A Megyei- és Városi Tanács, valamint Pártbizottság nagy, modern székháza felé tartva szorongás fog el, és minden rossz érzésem ebben a mondatban összegeződik: „Remélem, nem találkozom vele!” A Szállodaigazgatási Osztály vezetője, ha túlzottan nem is siet, legalább fogad. Kerek, pirospozsgás arcán saját fontosságának tudata ül, ettől eltekintve azonban igyekszik szívélyesnek mutatkozni. Mindjárt elmeséli, hogy egyetemista korában ismert néhány magyar diákot, akik az itteni Mezőgazdasági Akadémián tanultak, és vodka helyett inkább bort ittak.

– Ötvenhat után meg idekerült a maguk Rákosija, és szervezni kezdte a magyarokat. Erre a kormány más városokba irányította az egyetemistákat. Azt hiszem, azóta sem jött ide egy se.

Tehát igaz a mendemonda: Rákosi itt élt. Küldhették volna Szibériába is, hogy a proletárforradalom heve lehűlhessen benne… Az osztályvezető várakozva néz rám, folytatnom kell.

– Én meg szívesen Krasznodárban maradnék, mert Agronómból, ahol az építkezésünk van, nem járhatok esténként az egyetemre. Az orosz irodalom előadásait szeretném hallgatni. Beszéltem a tanszékvezetővel – említem a nyomaték kedvéért, és magam előtt látom az irodának berendezett zsúfolt helyiséget, ahol az adjunktusok meg a docensek ketten-hárman osztoznak egy íróasztalon. – Megengedte, hogy látogassam az órákat.

– Na, ha neki nincs semmi kifogása, miért is lenne nekem? – jegyzi meg az osztályvezető, akinek egyetlen telefonjába kerül ügyem elintézése.

– Azért jöttem magához, hogy a segítségét kérjem – és tekintetem a feje fölött egy túlméretezett képre esik, amelyen Lenin a tömegekhez szól. Szakálla harciasan előreugrik; egyik kezét a zsebébe mélyeszti, másikkal a szónoki emelvényt támasztja, nehogy elrepüljön az ideológiától; a tömegek pedig mozdulatlanságba merevedve, lélegzetvisszafojtva isszák be minden szavát. Ennyi magasztosság mellett ügyem igazán eltörpül, de azért csak előhozakodom vele: – Felemelték a szállodai szobám árát hét rubelre, pedig már a kettő negyven is drága volt a vállalatomnak – és megemlítem, hogy Magyarországon nincs különbség a helyiek, meg a külföldiek szobaárai között. Beszélek, beszélek, mesélek az otthoni szállodákról, s ez megteszi a kellő hatást, mert az osztályvezető kegyesen így szól:

– Na, jó.

– Szóval beleegyezik, hogy továbbra is kettő negyvenet fizessek?

– Ige-e-en – válaszolja engedékenyen, hosszúra nyújtva a szó végét.

– Köszönöm a megértését, de… ne vegye szemtelenségnek, ha még azt kérem, hogy hívja fel a szállodát, és közölje velük – gyakorolok nekibátorodva nyomást az osztályvezetőre.

– Na, jó, csakhogy lássa, kivel van dolga – és a félig nyitott ajtón keresztül kiszól a titkárnőnek: – Mása! A szállodaigazgatók számát!

A titkárnő bejön, leteszi a listát az asztalra. Az osztályvezető hanyagul a telefon után nyúl. Hihetetlen szerencsém van: azonnal kap vonalat, a központ sem kapcsol félre, és sikerül az igazgatónőt is elérnie. Hallom, amit az osztályvezető mond, valósággal beiszom minden szavát, mint tömegek a Nagy Vezérét, és megnyugszom. A vonal túlsó végéről valamit válaszolnak, s ettől elkomorodik az arca, aztán leteszi a kagylót.

– Minden rendben van? – kérdezem fürkésző tekintettel, de egy pillanatnyi gondolkodás után így válaszol:

– Ige-e-en.

Kifelé menet eltévedek a folyosók között, amelyek labirintus egyformára méretezett útvesztőinek tetszenek. Tanácstalanságomban egy csoport élénken társalgó nőt követek, akik a bennfentesek biztonságával haladnak egyik folyosóról a másikra, s egyszer csak az ebédlő előtt találom magamat. Az ajtó feletti faliórán már elmúlt dél. „Megebédelhetnék…” – gondolom, és belépek.

– Igazolványt! – szól rám szigorúan egy kékköpenyes nő.

– Az nincs, de éhes vagyok – panaszkodom. Végignéz vékony termetemen, töpreng egy pillanatig, aztán int, hogy menjek. „Az egyszerő orosz ember nagyon jószívű.” – jutnak eszembe egy ismerős szavai, aki gyalog jött haza Szibériából az első világháború után. Egyéves barangolása alatt számtalanszor éhen halhatott volna, ha a muzsik oda nem ülteti a közös tálhoz, és nem nyom egy öblösre vájt kanalat a kezébe.

Az ebédlő bejáratával szemben hatalmas piros betűs felirat vonja magára a figyelmemet: „Tisztaság nem ott van, ahol takarítanak, hanem ahol meg is őrzik.” Aláírás: Lenin. Már megint! Hogy ennek mi mindenre kiterjedt a figyelme! – sóhajtok. Bár ez egyszer igazat tévedett, ismerem be megadóan.

Alig állok be a tálcák előtti sorba, amikor felfedezem azt, akivel a legkevésbé sem akartam találkozni. Félig háttal áll nekem szétterpesztett lábakkal, roggyant nadrággal a másik sorban. Uugyan nem láthat engem, mégis rögvest kifordulok az ebédlőből, és legszívesebben végigfutnék a hosszú folyosón, de a feltűnéstől való félelem lefékezi lépéseimet, és csak sietek, mint akinek sürgős dolga van. A szállodáig egyvégtében szapora léptekkel teszem meg a távolságot. Csak a szobámban, a zárt ajtó biztonságában nyugszom meg, és minden éhségem ellenére két óra is eltelik, amire felmerészkedem a kis büfébe.

Hosszú levelet írok a családomnak, amelyben minden apróságról beszámolok, csak a velem történteket nem említem. Az emlékképek pedig bennem élnek, és a félelem hol szorongássá tompulva, hol pánikszerő erővel tör ki rajtam. Mindez a maga sokrétűségében keveredik a nap folyamán, és úgy érzem önálló akarattal rendelkezik, nekem pedig semmi hatalmam sincs felette. Amint soraim az álmosságtól szabálytalan vonalakká rendeződnek a papíron, még egyszer megnézem jól becsuktam-e az ajtót, és lefekszem. Fejemben zavarosan kavarognak a nap eseményei: az ebédlő, a másik sor, az osztályvezető, az emberek az utcán, s hogy mindezt elkerüljem, próbálom elképzelni, mit csinál most otthon a családom. Valamennyiüket látom, olyan élénken látom, mintha itt lennének körülöttem, és akkor megnyugszom.

*

Éjjel kulcs zörrenésére, fém koppanására riadok fel, és a bejárati ajtóm ismerős csikorgását hallom. Kinyitom a szemem: látom amint az előszoba és a szobám közötti üvegajtó szélén, majd egyre növekedve, végül teljes terjedelmében fény ömlik be a folyosóról. Elér az ágyamig, tovább az íróasztal lábáig, és hamarosan bevilágítja az egész szobát. Rémületemben összehúzódzkodom; sikítanék, azonnal felugranék az ágyról, és kirohannék a szobából, de akármennyire is erőlködöm, egyetlen hang sem hagyja el a torkomat. A szám görcsbe merevedve félig nyitva tátong a nem kívánt világosságba, és csak a hörgők melegítette levegővel üzen a közömbös falaknak. Egész testem béna, mintha a félelem valamiféle láthatatlan ollóval átvágta volna az idegpályákat. Emelném a kezemet, de nem mozdul. Menekülnék, de hiába akarom, a lábam nem engedelmeskedik. A szívem a fejtetőmtől a lábujjam hegyéig veri a maga sebes ritmusát; a vérem melegen, bő áradattal nyargal bennem le-fel, de a testem mozdulatlan. Itt fekszem tehetetlen prédaként a védekezés legcsekélyebb lehetősége nélkül, és bárki rám vetheti magát.

Mindjárt kinyílik az üvegajtó! Eszembe jut a Balaton, az erdei tisztás, és hogy akkor kiköltözött belőlem a tudatom, elhagyta a testemet. Most ezt nem tehetem: most a testem hagyott el. A sejtjeimbe táplált életösztön kényszerít, hogy éber tudatommal őrizzem élettelennek tűnő húsból, és vérből való önmagamat. Nem adhatom fel, hiszen léteznék-e még tudat és test nélkül? Dobol a fejem, a pórusaim néma kis sikolyokkal tűzdelik tele a levegőt, amíg merevségbe feszülve várom, hogy kinyíljon az üvegajtó. A szoba kísértetiesen nyugodt, a függöny nagy, tarka mintái a félhomályban tompán, közömbösen néznek rám. Várok. Minden pillanatban beléphet! Minden pillanatban… Ehelyett azonban egyre csökken a fény a szobában, vékony csíkká válik, majd csikorog az ajtó, és mindenre ismét sötétség borul. A feketeségbe nézek, kutatom, mintha a homályban is veszély rejtűzne. Telnek a percek. Szemeimből lassan szivárogni kezd a könny, kis tócsákba összegyűlve legurul kétoldalt az arcomon, és befolyik a hajam tövébe. Letörölném, de nem bírok megmozdulni, és így sírok, sírdogálok bele hangtalanul az egykedvű csendbe, amíg a kimerültség álomba nem torkol, és úgy érzem, magamba zuhanok, míg egyre tágulva végtelenné nő a testem, és átdereng rajta a világosság.

Másnap ébredéskor belém hasít az átélt rémálom emléke, és kezemet előkapva a takaró alól szétterpesztem az ujjaimat, forgatom; olyan elragadtatással szemlélem őket, mintha először látnám. Semmi mást nem érzek, csak mélységes hálát. Kiugrom az ágyból, szétrántom a függönyt, és nézem a fákat, amelyek a maguk módján mozdulatlanok, de lélegzenek, nőnek, élnek. „Éjjel cserbenhagyott a testem, mint néha lidércálmomban” – gondolok vissza keserően, és e pillanatban nem tudom eldönteni, melyik volt rémesebb: ez, vagy az, ami nemrég történt velem. Az előszoba padlóján megtalálom a kulcsomat. Biztos nem fordítottam el egészen, és valaki tévedésből bejött. Vajon ki lehetett? És először gondolok rá: talán nem is volt férfi.

*

Délután Walterrel akadok össze a folyosón.

– Az Isten szerelmére, hol voltál, hol voltatok? – kérdezem olyan kétségbeesetten, hogy zavarba hozom, hiszen eddigi barátságunk alig terjedt túl találkozásokon a folyosón, vagy egy-egy vacsorán az étteremben.

– Északon jártunk, Vologdában. Üzembe helyeztünk egy új bútorgyárat – magyarázkodik. – De miért vagy ilyen izgatott? Mi történt?

– Beszélnem kell veled. Gyere, sétáljunk egyet az épület körül – indítványozom, mert zavarnak a falak, és ez az egész elviselhetetlen bezártság.

A szálloda előtti sugárutat fákkal szegélyezett zöld sáv bontja meg, és a délutáni enyhe napsütésben barátságosan bújik át a fák levelei között a gyenge szél. Ha egy kicsit nekibuzdul, felkapja a még mindig virító petúniák illatát, és felénk sodorja. Mélyen belélegzem, és szótlanul megyek az ágyások szélén. Walter engedelmesen tartja velem a lépést, és várja, hogy meséljek.

– Nagyon félek – kezdem. – Két hete megerőszakoltak, tegnap éjjel meg bejött valaki az előszobámba, azt sem tudom, hogy ki volt. Szerencsére el is ment.

Walter összehúzza a szemöldökét, belesápad a hallottakba.

– Az ajtón nagyon könnyű segíteni – magyarázza. – Az egész egy pontos méretű léc kérdése, ami belülről felfelé feszíti a kilincset, úgy, hogy nem lehet lenyomni. Mihelyt visszamegyünk, méretet veszek.

Másnap hozza a fahasábot, amely a padló és a kilincs közé feszülve biztonságomat szavatolja. Megnyugtatásomra vagy tízszer is kipróbáljuk, és a világ legegyszerőbb megoldása tökéletesnek bizonyul. Estéim magányosságát mostantól a németek társasága váltja fel. Walter testőrömül szegődik: értem jön hét körül, és együtt vacsorázunk, tíz felé meg visszakísér a szobámba. Megvárja, amíg belülről becsukom az ajtót, és amikor biztonságban tud csak akkor tér vissza a barátaihoz. Számtalan apró figyelmességével sok örömet okoz, és úgy tűnik, boldogsága az én örömömben telik. „Akinek nem mindegy, hogy fázol-e vagy meleged van, éhes vagy-e vagy szomjas az szeret igazán”- emlékszem édesanyám szavaira, mert Walter valóban gondoskodik rólam.

– Hovatovább harminckettő leszek… lassan ideje a családalapításra gondolnom – mereng el Walter, amint egyszer a közeli játszótér mellett sétálunk el.

– Én is vágyom már rá – vallom be tekintetemet a járdára szegezve, és a szemem sarkából látom, hogy ő is ezt teszi. Rövid hallgatás után Walter a szüleiről és a kisvárosról kezd mesélni, ahol élnek. E naptól kezdve egyre gyakrabban sétálunk kettesben, és a környezetünk mindinkább természetesnek veszi, hogy összetartozunk.

Egy alkalommal meghallgatjuk a városban vendégszereplő jugoszláv dzsessz zenekart. Másnap a folyosón összetalálkozom a szaxofonossal, aki a közvetlen mellettem lévő szobában lakik.

– Tetszett a koncertjük – dicsérem, és ekkor Oleg szomszédját, a rendőr századost pillantom meg, aki szapora léptekkel siet le a lépcsőn. Karját üdvözlésre lendítve odaszól a szaxofonosnak:

– Minden rendben? – és meg sem várva a választ már el is tűnik a fordulóban.

– Ki ez? – érdeklődöm.

– A Városi Zenei Főosztály vezetője.

– Tényleg? – kérdezem olyan hangsúllyal, mint aki jobban értesült.

A koncert után a szaxofonos érzelmes dalokat játszik nekem a falon keresztül.

– Az éjszaka szerelemre való – csenget át hozzám.

– Nem, nem – tiltakozom – alvásra!

Bár az ajtóm zárva, az ablakon meg csak nem fog átmászni, mégis belém költözik a rettegés. Felhívom Waltert, és izgatottan kérem, jöjjön azonnal. Elhadarom neki félelmem okát, amire átmegy a szomszédba. Beszélgetés foszlányait hallom, majd egy ajtó zárul, és csend borul a folyósóra. Másnap Walter feltűnően véres szemekkel jelenik meg.

– Mi történt? – ijedek meg.

– Semmi, csak nem aludtam. Meghívtam az egész zenekart a szobámba, és reggelig itattam. Hét után eresztettem el őket, amikor te már elmentél dolgozni. Ma délben meg már el is utaztak.

*

A mindent tudni akaró ellenőrzés új módszerrel válaszol a németekkel kötött barátságomra: már éjszakánként is cseng a telefon, és mire gondolataim kusza szövevénnyé gabalyodnak a közeli álmot jelezve, éles hangon, követelődzően ismét megszólal a készülék. Senki sem jelentkezik. Oleg mostanában esténként felhív, és ha nem talál mindjárt a szobámban, méltatlankodik. Megadással tűröm egy ideig, de mikor egy alkalommal erélyes hangon kéri számon, hol töltöm az időmet, megfeledkezem szocialista hazámról, meg az óvatosságról, és kifakadok:

– Oleg, te nős vagy, ugye? Ellenőrizgesd csak szépen a feleségedet, nekem meg hagyj békét! És ha már itt tartunk, mondd meg a barátaidnak, hogy ne hívogassanak éjszakánként, de naponta hatkor sem! – és ezzel leteszem a kagylót. A telefonok elmaradnak, és amikor a zuhany alatt állok, a berögződött idegpályák miatt a víz sugarán keresztül hallani vélem a hívást. Kidugom fejemet a tus alól, és megbizonyosodom, hogy tévedtem. Már-már hozzászokom az elnyert nyugalomhoz, amikor egy nap hat felé követelődzően megszólal a telefon és sipít, sipít, ameddig fel nem veszem. „Miért is gondoltam, hogy évtizedes módszereiken változtatni fognak?” – tűnődöm magamban, és percekig tartom a kagylót, aztán leteszem.

Délután Oleg jelentkezik megemlítve, hogy múltkor nem kívánt vágányra terelődött a beszélgetésünk, és engesztelően hozzáteszi, hogy benéz hozzám. Olyan kedélyesen üdvözöl, mintha régi jó barátok lennénk, és kényelmesen elhelyezkedik az íróasztal melletti széken.

– Meleg van, mint augusztusban – lazít egyet a nyakkendője csomóján. – Magyarországon is olyan az időjárás, mint itt?

– Nincs nagy különbség az éghajlat között – válaszolom, – de az élet más.

– Milyen szempontból? – kérdezi, miközben bekapcsolja a rádiót.

– Ne haragudjon, nem szeretek másokkal párhuzamosan beszélni – csavarom el a gombot. Oleg int, hogy hagyjam, és felerősíti, majd arckifejezésével, és kézmozdulataival tudomásomra adja, hogy a lehallgató készülék miatt teszi. Felhúzom a vállamat, mintha semmiről sem tudnék. Ekkor Oleg az íróasztal feletti tükörre mutat. Felállok, leveszem a tükröt, de csak a sima, fényes fal néz rám vissza. Oleg most az ágy felé mutat. Elhúzom az ágyat: készüléknek ott sincs semmi nyoma. Ekkor mozdulatokkal jelzi, hogy az ágy alatti bőrönddel talán több szerencsénk lesz.

– Nem, nem – tiltakozom suttogva, és számat a szavaknak megfelelően formálva, meg kezeimmel gesztikulálva értésére adom, hogy a bőrönd az enyém, és csak néhány ruhadarabot tartok benne. Oleg tovább találgat, s akkor én a telefonra mutatok. Végigvezetem kezemet a rövid zsinóron, elérem a falat, olyan mozdulatot teszek, mintha ki akarnám húzni a vezetéket, és vállvonogatva, fejemet rázva adom értésére, hogy nem lehet kikapcsolni, beépítették a falba. Oleg felveszi a kagylót, hosszasan szemléli, és éppen hozzákezdene a szétszereléséhez, amikor kopognak az ajtón.

– Szabad – kiáltom, és kitárom.

– Ez a húszas szoba? – kérdezi egy vastagszemüveges nő, és már dugja is be a fejét, hogy alaposan körülnézhessen a szobában. Oleg félrefordul, és az íróasztalra könyökölve arcát a tenyerébe rejti, mint múltkor az étteremben tette.

– Nem, kérem – őrzöm meg a nyugalmamat – ez a tizenhatos – és az ajtón lévő öklömnyi számokra mutatok.

– Elnézést – mondja a nő, és sarkon fordul.

Bezárom az ajtót. Oleg a fejét csóválja, és mély meggyőződéssel csak ennyit mond:

– A marha…

Én meg nem szólok egy szót sem, csupán kesernyés, futó mosollyal nyugtázom, hogy a nyomozót is ellenőrzik…

*

Egyik éjjel a háborúról álmodom: kétségbeesve menekülök, miközben lövedékek szelik át a levegőt, és csapódnak be körülöttem. A félelemtől összerázkódva lassan visszanyerem öntudatomat, és akkor ismerem fel, hogy a pattanásszerő zaj nem más, mint kopogás. Figyelek. Valaki az én ajtómon kopogtat. Felkattintom a lámpát, megnézem az órát. Kettőt mutat.

– Ki az? – szólok az ismételt kopogásra.

– Pjotr Nyikolájevics.

– Ilyenkor? – nézek ismét az órára.

– Sürgős mondanivalóm van.

– Mondja.

– Így nem tudom, engedjen be!

Hát erről van szó… Mély lélegzetet veszek, és minden határozottságomat összeszedve közlöm vele:

– Pjotr Nyikolájevics, én éjjel kettőkor senkit sem engedek be. Hívjon fel holnap telefonon. Jó éjszakát! – és tekintetemmel végig simogatom a biztonságomat szavatoló lécet. Sokáig nem tudok elaludni, mert ismét gombóc feszíti a mellkasomat. Vér tolul az arcomba, és szokatlan melegével égeti a bőrömet. Odakint elered az eső; lebeg a függöny, hasasra duzzad, majd végei felcsapódnak, és a hűvös fuvallat betáncol a szobámba. Behunyom a szememet, hagyom hogy hűsítsen.

Másnap ártatlanul kék az ég, és felkerekedek, hogy friss gyümölcs vásárlása címén csatangolhassak egy kicsit a városban. A piac zajos-népes, és ahol a maszekok hétvégi kis kertjükből kikerülő portékáikat árusítják, minden kapható, ami az állami zöldséges üres polcairól hiányzik. A gránátalma meg a mandarin arról árulkodik, hogy messzebb vidékekről is kerül ide gyümölcs, ha van, aki megfizeti. Kovászolt dinnyék, és színüket, duzzadó életerejüket alig vesztett, kovászolt szőlőfürtök árasztanak savanykás illatot a nagy káposztafejek, és a fokhagymák társaságában. A piac körül zugárusok tömege kínálja a hiánycikkeknek számító ipari termékeket, az állami szervek képviselői meg hagyják, hogy a lakosság ügyessége és fortélyossága folytán, ha döcögve is, de megéljen a rendszer. Gumi cipősaroktól aranyhalig kapható itt minden – és senki sem idézi Lenint…

Kezemben zacskó naranccsal hagyom el a zajos piacot, és befordulok egy csendes mellékutcába, ahol még sosem jártam. Pjotr Nyikolájeviccsel, meg a kisfiával találkozom közvetlen közelből szembe. Mindketten megtorpanunk a meglepetéstől, és olyan hitetlenkedve méregetjük egymást, mintha nem bíznánk a látásunkban. Feszülten telnek a másodpercek, s még a gyerek is érzi, mert az apja felé fordul és kíváncsian felnéz rá.

– Jó napot! – köszönök magamhoz térve.

– Jó napot! – üdvözöl Pjotr Nyikolájevics, aki szemmel láthatóan kínosan érzi magát. Egy ideig szótlanul áll, mint aki tudja, hogy most valamit mondania kell, aztán színtelen hangon megszólal: – Elnézést a tegnapiért.

Biccentek. Harag nélkül, büszke tartással a szemébe nézve mondom:

– Minden jót! – és továbbmegyek.

*

Telnek, múlnak a hónapok; hazafelé készülődöm. Kiszedem az ágy alól a bőröndömet, felnyitom, és megtalálom benne az összegöngyölt ruhát, amelyet látni sem akartam. Majdcsak jó lesz valakire – méregetem, és újságpapírba tekerem, hogy a takarítónőnek adjam. A csomagolás még várhat: majd egy hetem van az indulásig. Lemegyek a portára, kérem, hogy készítsék el a számlámat. Futó pillantást vetek a papírra, és elszörnyedek.

– Valami tévedés van – mutatok a végösszegre – hisz nekem napi kettő negyvenért jár a szoba.

– Nem, nem – rázza a fejét a vörös hajú alkalmazott. – Itt a kartonja, nézze meg – és átnyújtja az adataimat tartalmazó pontos kimutatást. A szoba napi áránál tényleg hét rubel szerepel.

– De beszéltem a Szállodaigazgatási Osztály vezetőjével, aki beleegyezett a napi kettő negyvenbe. A fülem hallatára hívta fel magukat, az igazgatónővel beszélt.

– ő most szabadságon van, de mindegy, hogy maga mit hallott, mert az írásos utasítás a mérvadó. Olvasta azt?

– Már hogy olvastam volna? Nem is tudtam róla! Senki sem említette. Hónapok óta abban a hitben lakom itt, hogy maradt a régi ár. Tudja mit? Tegyen nekem egy szívességet, biztos megvan magának a telefonszáma, legyen olyan drága, és hívja fel a Szállodaigazgatási Osztály vezetőjét.

– Felesleges – néz rám sokatmondóan.

– Hátha mégsem – próbálok alkudozni.

– De felesleges – néz rám most már gúnyosan, és egy tapodtat sem mozdul.

Fogom a számlát, megyek vele a szobámba, s közben arra gondolok: hát így jár, aki bemocskolja a Szovjetunió jó hírnevét. Felidézem az osztályvezető hosszan elnyújtott „ige-e-en”-jét, és elboruló tekintetét, amikor az igazgatónő mondott neki valamit a telefonba. „Mégis meg kell kapnom a számát, fel kell hívnom…” – kötöm az ebet a karóhoz nem is tudom, miben reménykedve. Lemegyek a földszinti turista irodába a mindig barátságos, kedves Dimitrijhez, és a bűvös számmal a kezemben térek vissza. Többszöri próbálkozás és várakozás után végre sikerül beszélnem a titkárnővel.

– Az osztályvezető elvtárs nincs bent – közli szárazon.

– Mikor jön vissza? – próbálok uralkodni a hangomon.

– Két hét múlva.

A válasz hallatára világossá válik előttem, hogy bezárult a kör. Nézem a számlát, méregetem: ijesztő a végösszeg.

Este Walter meglepődve kérdezi:

– Mi történt? Csak nem sírtál?

Magyarázat helyett mutatom a számlát.

– Ilyen összeget nem tud értem fizetni a vállalatom. Azt ígérték, hogy nekem nem emelik az árat, de ennyit ér a nagy szocialista testvériség! Azt hiszik, nem látom, hogy mi folyik? A hőtőtárolónknak csak az alumínium hullámlemeze magyar. A közöttük lévő műanyag hab, valamennyi szigetelőanyag olasz, a lemezeket angol szegecsek tartják össze és a belövő pisztoly Bosch gyártmányú. Mindezt kemény valutáért vesszük és rubelért adjuk tovább – el tudod képzelni, hogy milyen ragyogó üzlet ez nekünk! És akkor még a szállodámon is keresni akarnak!

– Ne keseregj – ölel át Walter – Úgysem engedtem volna, hogy Agronómban lakjál a munkásszálláson. Mit gondolsz, hányszor próbálták volna részegen rád törni az ajtót? A pénz miatt meg ne izgulj, megszerzem.

– Áh, ezt nem fogadhatom el!

– Ugyan, hiszen úgyis azt tervezzük, hogy összeházasodunk. Nem mindegy, hogy mikor kezdek el gondoskodni rólad?

Másnap Walter áruba bocsátja a bőrkabátját, a svájci óráját, hozzáteszi a zsebpénzét, és én előre kifizetem a számlát a vörös hajú nőnek.

– Na, mit ellenkezett, aztán mégiscsak volt elég pénze – jegyzi meg epésen.

– Amint látja – igyekszem mosolyogni.

*

Tizenhárom év múlt el szovjetunióbeli tartózkodásom óta; most Zürichben ülök Bélával az erkélyen, és a szemközti kétemeletes házaknak a domboldalon lefelé vonuló sorát nézem. Mind egyforma, mind erkélyes, mindet szürkére festették és bokrokat ültettek a tövébe.

– Szociális lakások kis keresetűeknek – kapja el Béla a tekintetem. – Svájci nyomor: két szoba összkomfort, távfőtés, melegvíz-szolgáltatás.

– Azért lehetne valamivel szebb színük is – húzom fel az orromat.

Béla vállat von. Ritkás, félig száradt fűsáv választ el a szürke házaktól, amelyet lehullott sárga levelek tarkítanak. A környező hegyek még várnak hóillatú leheletükkel, és hagyják, hogy élvezzük a szokatlanul későbe nyúló vénasszonyok nyarát. Lassan esteledik.

Nemrég érkeztem Stuttgartból; Béla ropogósra sült sajtos tésztával, egri bikavérrel várt, és jóllakva most itt kint szürcsöljük a sűrű vörösbort. Ez második látogatásom, hisz nemrég ismerkedtünk meg.

„Galériám van” – mondta Béla, amikor az Alte Kanzlei napernyője alatt, Schiller szobrával szemben habos hideg sört ittunk a sváb fővárosban – „Látogassál meg!”. A galériáról ugyan kiderült, hogy csupán tíz-tizenöt festmény képviseli a falon, de ez mit sem változtatott azon a felismerésen, hogy lelkileg szükségünk van egymásra. Béla nemrég vált, én pedig csak arra várok, hogy kitűzzék a tárgyalás időpontját.

Elmúlt házasságunk emléke olyan friss, hogy vissza-visszakanyarodunk a témához, mintha nem tudnánk tőle szabadulni, míg a bosszantó részleteket önigazolásként, elemezgetve el nem meséljük egymásnak. „Hol hibáztam?” – és – „Hol hibázott?” – ez a refrénje mindennek bármibe is kezdünk.

– Most már igazán ideje valami másról beszélnünk – javasolom. – Miért nem beszélünk magunkról?

– Milyen igazad van! – élénkül fel Béla. – Várjál, mindjárt kihozom a magyarok lapját. Megjelent benne egy tárcám – és eltűnik a lakásban, hogy megkeresse a lapot. Zseblámpával, meg a cikkel tér vissza. – Nagyon jó érzés az embernek nyomtatásban látni a saját szavait – vallja be.

A fénypászta megvilágítja az erkélyt befutó pletykát és a rubin színben izzó bort. Elolvasom a tárcát.

– Hangulatos – jegyzem meg, lekattintom a zseblámpát. – Annyira kötődsz az anyanyelvedhez, nem is értem miért disszidáltál. Sejthetted, hogy a jogi végzettséggel nem vár rád fényes jövő német tudás nélkül… otthon meg már karriert csináltál. Nem azt mondtad a múltkor, hogy bíró voltál?

– De.

– És milyen perekben hoztál döntést?

– Hát… sokfélében. Az utolsó években például erőszakokban.

– Engem is megerőszakoltak… a Szovjetunióban.

– Ne mond! – döbben meg Béla. – Hogy történt?

– Hát… szállodában laktam, és egy délután felmentem a büfébe enni… – kezdem a történetet, aztán sorra elmondom, hogyan hívott meg Borisz, milyen volt a társaság, meg hogy a kövérkés férfi a szobámba kísért.

– És? – szól bele izgatottan Béla.

– Felírta a címét – mondom, és folytatom a történetet. Közben teljesen besötétedik, s a közeli szomszédos ház csipkefüggönyein, a kiszűrődő fényeken nyugtatva a szememet csak mesélek, mesélek.

– Nahát! – szól bele egyszer Béla hangosat hörpintve a poharából.

– Szóval így történt – fejezem be.

– Kérsz még egy kis bort? – néz rám. Mintha remegne a hangja.

– Nem, nem… köszönöm.

– Akkor menjünk be! Még az ágyat is át kell húzni.

Fogjuk a poharakat, az üres üveget és bevisszük a konyhába. Béla tiszta, de gyűrött lepedőt vesz elő a szekrényből.

– Kisimul, ha kifeszítjük – magyarázza. – Melyikünk megy először zuhanyozni?

– Menj csak te – válaszolom -, addig legalább elmosogatok.

Béla fogja a pizsamáját, elindul a fürdőszoba felé, aztán megáll és visszafordul.

– Majd ha… tudod… – néz rám sokatmondóan – tégy úgy, mintha… mintha… megerőszakolnálak. Az engem mindig nagyon feldob – vallja be és eltűnik az ajtóban.

Két tenyerembe temetem az arcomat, rázom a fejemet és úgy érzem, hogy az erőm lefelé száll bennem, majd a talpamon keresztül elhagy. Kiegyenesedem. Sporttáskám a fal mellett áll érintetlenül, ahogy megérkezésemkor hagytam. Széles pántját átvetem a vállamon, és a fürdőszobából kihallatszó vízcsobogás hangja mellett csendben kimegyek a lakásból. A ház előtt pár métert futnom kell, hogy elkapjam a megálló felé közeledő villamost, amely a pályaudvarra visz. Kifulladva rogyok le egy ablak mellett, és amint kinézek rajta, a számtalan erősen megvilágított kirakat egyetlen fénycsíkká olvad össze a szemem előtt a villamos sebességétől és attól, hogy nem figyelek. A jármű mély, búgó hangot hallat az indulásnál, majd a hang egyre emelkedik, és a kellő sebesség elértével ütemes kattogássá változik. Nem hallgatom, de hallom és hihetetlennek tűnik, hogy a villamoson ülök, ismét úton vagyok. Most figyelni kezdem a kattogást, kényszerítem magamat, hogy csakis ez töltsön be. A gondolatok azonban a maguk vasakaratával átszűrődnek a kattogáson. Hamarosan a vonat kerekeit hallhatom majd órákon át. Meredeken emelkedő hegyek mellett fog kanyarogni, amelyeken a hótakaró pont olyan fehér télen, mint a Kaukázuson, s mint amilyenek a vattafelhők fent az égen. A hegyek hatalmas testükben érceket szülnek és táplálják a rájuk boruló erdőket, hogy körénk leheljék a szennyünktől megtisztított levegőt. Mennyire önzetlen, milyen magasztosan szép a természet, csak mi emberek zárjuk magunkat kíméletlen, önző akaratunk börtönébe, és még ki sem tekintünk a rácson…