A ködös novemberi történések kapcsán az előzőekben már megismert Szabó mamáról három dolgot kell tudni. Először is azt, hogy ő volt az édesanyja az én keresztanyámnak, akiről a későbbiekben esik még szó. Másodszor azt, hogy nagyon szerette a virágot és a rumot, lakása előtt mindig szép virágoskertet tartott, amelyben állandóan nyíltak mindenféle szép rózsák, szegfők, mályvák és egyebek, kamrájában pedig mindig volt egy-két üveg rum. Harmadszor, de nem utolsó sorban pedig azt, hogy hatalmas nagy szíve volt, de ezt igen erősen tudta titkolni mindenki előtt. Ha mégis jót tett valakivel, azt feltétlenül úgy csinálta, hogy nehogy véletlenül kitudódjon és csak azért tette, hogy egyébként kétségtelenül meglévő zsugoriságát leplezze, valamint hogy másokat bosszantson.
Szabó mama csodálatos virágoskertjét még pompázatosabbá tette azzal, hogy telerakta különböző színű, görögdinnye nagyságú üveggömbökkel, amelyeket egy méter magas seprőnyelekre illesztett. Eme dekorációnak csupán annyi volt a hátránya, hogy az ő virágoskertje pontosan határos volt a mi futballpályának nevezett területünk oldalvonalával. Mármost amikor mi a házbéli örökrangadó sok századik mérkőzését játszottuk, mindig volt egy kétballábas koma, aki a virágoskert kellős közepében elhelyezett legszebb díszgömbre irányította a labdát és a díszgömb ettől rögtön több ezer darabra törött. Az éktelen csörömpölésre azonnal megjelent az ajtaja előtt Szabó mama, mint a kert boldogtalan tulajdonosa.
— Afffennne egye meg azt a büdös labdát!!!
— Kisszúúúúrom azt a labdát!!! — rikácsolta ilyenkor, majd rengeteg ruházata alól előkapott egy disznóölő kést és berontott a kertbe a labdáért. Nem szúrta ki, hanem bevitte a konyhájába és nyomban elcsattogott a szomszéd házba, ahol történetesen gyönyörű szép üveggömböket lehetett kapni. Távollétét kihasználva valamelyik vállalkozó kedvű, halálfélelmet nem ismerő labdarúgó beosont a konyhába és megszerezte a labdát. Bedobással folytatódott a mérkőzés, a labdát én kaptam, mellyel újabb két gömböt sikerült lelőnöm egy lövésből. Ez nem akármilyen teljesítmény volt. Szabó mama hazatérve rezignáltan konstatálta az újabb káreseményt, de ismételt reakciója már nem volt. Mindössze hajmeresztő rikácsolások közepette bevonult a konyhájába és bevágta maga mögött az ajtót. Mondandóját szó szerint bajos volna idézni, a legenyhébb az volt, hogy a világ összes fellelhető labdáját, legyen az bárhol is, ő bizony ki fogja szúrni, Isten őt úgy segélje, ha addig él is. Szerencsére sokáig élt…
Szabó mamának volt egy lánya, Teri néni. Tekintettel arra, hogy az én születésemkor Anyáméknak nem sok ismerősük volt a városban (Apám Erdélyből jött, Anyám Észak-Magyarországról), így őt kérték meg, hogy legyen a keresztanyám, aki ezt el is vállalta. Teri néninek soha nem volt férje, csöndesen, szinte magányosan élt Édesanyjával, valamint Alfonz nevű kuvaszával. (Később tudtam meg, hogy Keresztanyám is volt szerelmes, de miután az illető elháríthatatlan akadályok miatt nem nősülhetett újra, ezért teljes titokban maradt a dolog.)
Keresztanyámat nagyon szerettem. Tisztalelkű, odaadó ember volt, aki visszafogott életmódja ellenére rengeteget tudott az életről és ezt a tudását nem sajnálta továbbadni soha senkinek. Rengeteget olvasott, állandóan művelte magát, szellemi frissességét folyamatosan karbantartotta. Magas, szőkehajú, jóságos tündérre emlékeztető arcú, nagyon csinos nő volt.
Azt hiszem, ő is szeretett engem, nagyszerűen értett a gyerekek nyelvén, mesemondó készsége, stílusa, megragadó egyénisége, egész lénye csodálattal töltött el. Ő minden élőlényt szeretett, imádta az állatokat, madarakat, legfőképpen pedig gyermeki naivitással hitt az emberekben, hitt a jóban. Rengeteget tanultam tőle, nagyon sok időt töltöttünk együtt. Soha nem hallottam tőle, így hát nem is tudhattam, hogy gyógyíthatatlan beteg. Időnként, amikor betegsége ágyba parancsolta, engem akkor is szívesen látott, arcára mosolyt varázsolt és nem volt hajlandó elárulni soha senkinek, hogy mennyire szenved.
Amikor meghalt, a lenyugvó nap vöröslő fénye szinte restelkedve világította be az udvarunkat. Mintha azt mondta volna, hogy tudom, emberek, ezt nem kellett volna, de egyszer mindenki elmegy… Forró nyár volt, de nekem akkor megszűnt a világ létezni. Apámat akkor láttam először és utoljára sírni. Akkor, ott, gyermekfejjel értettem meg alig hétévesen azt, hogy az élet véges, egyszer mindenki befejezi, a halál pedig nem válogat. Fiatal, nagyszerű emberek, akik nem törődnek vele, éppoly tehetetlenek vele szemben, mint azok, akik foggal-körömmel harcolnak ellene… Az elmúlás ellen nincs mit tenni.
Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 11:35 :: Nagyajtai Kovács Zsolt
