lassabban mint ahogy hinnéd
úgy vánszorog a naplemente
hogy közben minden sejtem
változását egyszerre érzékelem
elvonón szédül az Óciás
szarkómába fordult világom
imádkoznék de már nem érdekel
nyújtózkodhatom
de már nem érlek el
látom ahogy a madár
nyitja a cs?rét
szenved csak
kidüllednek szemei
a nyakán az erek
de hang nincs már
nem énekel
feketébb mint a semmi
sárral összedobált
fényemet
fájdalmas összekuszált érzelmek
féltve távolodom magamtól
bennem az örök harangszó
szüntelen frusztráló
monoton
támolygok
megfogom
az agyam
a tengerparton
átkarolom
a szobrod és
bennem életre kel
de máris indulnom kell
csak lépkedek
a lábam nézem
a nyoma ottmarad
mint a vizes homokban
bár ez márvány
ekkora súly van
ha az embernek
úgy kell elmúlnia
hogy közben
egyszer?en csak
van
hagyom éhen halni
a lovakat
amik eddig húztak
szememben
kockacukrot okád
a girhes új
paripám
alig várom
hogy elaludjak
nem hallgat rám
a pupillám
koncentrál
a plafonba
égette bele
magát
onnan figyelek
minden apró
mozgást
épp
balra fordulnék
és egy pillanat
máris de
nem is akarok már
ezért aztán
mérgezem magam
amíg bírom
húzom a vonót
az idegrostjaim szakadását
ostorcsapásként hallom
bevallom
nem is fáj
csak egyszer?en
végignézem
lassan ahogy a
naplemente
lassabban mint ahogy hinnéd…
Legutóbbi módosítás: 2008.11.07. @ 11:13 :: Szendrői Csaba
