Az első hó
Azon a decemberi napon ólomszínű ég terült el a város fölött. A levegőben érezni lehetett a tél hóillatú leheletét. Aztán a vékony, hideg szél elállt és a fagy is megenyhült.
Osztályuk ablakában a gyerekek reménnyel pillantottak az égre.
Először csak tétován szállingózó hópihék ereszkedtek alá, és ahová leértek, ott beleolvadtak a decemberi szürkeségbe. Kis idő múlva, olyan sűrűn kezdett ömleni a városra az első hó, akár egy hasadt párnából a libatoll. Zabolátlan rendezetlenségben, mint valami akrobata égi manók, nagy, formátlan pelyhek keringtek ég és föld között, míg meg nem találták helyüket a földi világban. Aztán rendeződött a látványos légi torna, és az ég csendes nyugalommal ontotta tovább téli áldását. Ahogy világosodott az ég, úgy vált egyre tisztábbá a környező világ. A friss hó puhasága tompította az élet zaját, csitulni látszottak a gondok, s az emberek szemében a mosoly az adventi várakozás örömét sugározta.
Vadonatúj hótakarójuk alatt a fák zsibbadt ágaikat nyújtóztatták, és cinkos pártfogással tűrték, hogy iskolából kiözönlő gyerekek dúlják fel a sétányokat beborító friss fehérséget. Hógolyók röpködtek, s a környező házak falai önfeledt örömkiáltásokat visszhangoztak. Hóemberek emelkedtek ki a hó alól és békésen pipázgatva szemlélték a körülöttük zajló nyüzsgést. Egy hangszóró karácsonyi dalokat sugárzott a korai estében, miközben a csillagos ég megkönnyebbülten mosolygott.
Legutóbbi módosítás: 2019.05.29. @ 13:24 :: M.Simon Katalin