Nézd a folyókat s hatalmas hegyeket
Tengert s óceánt a nagy kék eget…
Magas fák tövében vándorlod életed
S magadat a világban kicsinek érzed…
Mily óriási e golyó mi lomhán forog tova
Halunk születünk s élünk napról napra
Létezünk érzünk nevetünk vagy félünk
De mindig megvan az érzés…
A földhöz milyen apróként lettünk…
S hogy csillapítsa kicsinységét az ember
Amit fát lát…azt kivágni hogy mer…
Ki nagyobb nála azt földbetiporja
Hisz az ember…a földhöz rég mostoha!
____________________________________________________
Ne haragudj, de nekem kicsit sántít, formailag a metrum akadozása és a ragrímek eléggé lerontják, tartalmilag pedig bocsánat, de tele van közhelyekkel. Nagyon vigyázni kell, ha az ember olyan témáról ír verset, amir?l el?tte már százan próbálkoztak. Az ember kicsinysége és a Föld általa való tönkretétele annyira elcsépelt és annyira kimerített téma, hogy szinte nem érdemes róla írni, ha nem valami nagyon eredeti és nagyon meghökkent?, aktuális módon teszi a szerz?. Nézzük csak meg Vörösmartyt – “Az ember fáj a Földnek”, ez az egy mondata er?teljes, megismételhetetlen, talán a magyar költészet egyik leginvenciózusabb mondata hasonló témakörben még 160 év után is. Nem állítom, hogy ilyen magasságokba kellene emelkedni, de azért mégis. Kicsit többet, kicsit eredetibbet. Költészetet… Ami nemcsak leír, prezentál, hanem elgondolkodtat, meghökkent, ábrázol, valahogy úgy, ahogy azel?tt nem tette senki. Mert ez a vers így csak közelít a költészethez, de patetikus és jól ismert megállapításaival nem válik azzá…
Legutóbbi módosítás: 2019.09.10. @ 12:52 :: Furuglyás René
